Ginny sírva hallgatta Harry szavait. Már a zsebkendője szélét rágta, mikor a fiú az azkabani részhez ért.
- Ó Harry! – vetette magát a fiú nyakába. – Én nem is hittem volna!
- Ne feledd, senkinek sem mondhatod el, hogy Piton professzornak gyermeke van, és hogy mégis él! Illetéktelen személyeknek is a fülébe juthat.
- Malfoyra gondolsz – komolyodott meg a lány is. Harry bólintott. – Persze, tartom a szám.
- Helyes.
- És te végig tudtad? Ez… Szóval ezért vagy vele most már jóban?
- Persze. Látod, hogy tök rendes, meg minden.
- Hm… most, hogy belegondolok, lehet, hogy tényleg hasonlítanál Lamerinre… Ha nem lányruhákban mászkálna. Szerinted milyen lehet normális fiúruhákban?
- Nem tudom, Ginny – vigyorodott el Harry.
- Szerinted hamar visszajön?
- Ha a bátyáid itt maradnak, szerintem igen. Kicsit undorító, hogy így kell idecsalogatni szegényt… De biztos nem esett neki jól, hogy az apját kézen fogva látta egy másik nővel…
- Csak azt remélem, hogy Piton professzor nem fog nagyon neheztelni az ikrekre… - sóhajtotta a lány.
- Nem hiszem. Elvégre megmentették a gyermeke életét. Hálás nekik. Csak nehezére esik kimutatni ilyesmit.
- NA? – pillantott szellemalakú barátaira Remus mohón. – Mi volt?
- Él a fia! – nyögte Sirius döbbenten. – Tényleg van egy fia…
- De mi volt?!
- Az ikrek rejtegették a fiút. Még Dumbledore is mérges volt rájuk, amiért hallgattak a dologról – kezdte nyugodt hangon Lily.
- Az a lány, aki a két fiúval ült a Három Seprűben.
- Most lány, vagy fiú?
- Fiú, csak lánynak öltözött, hogy ne ismerjék fel a halálfalók!
- De miért keresnék őt a halálfalók?
- Mert ők rabolták el kisbaba korában, és ők ölték meg az anyját… - suttogta James sápadtan.
- Merlinre… - remegett meg Remus hangja. – Én… - fordult az ablak felé – sohasem tudtam, hogy Perselus megnősült…
- Ez borzasztó… - bólogatott Lily is.
- És a fiú? Hol van? Hogy néz ki?
- Rowena szerint úgy, mint Perselus maga – motyogta Sirius. – Legalábbis ő is felismerte a kocsmában. Ugyanúgy hosszú fekete haja van, csak nagy kék szemekkel.
Lily sóhajtott.
- Fred és George szerint egész aranyos kölyök. Kíváncsi vagyok rá.
- Szóval megszökött?
A három alak bólogatott.
- Gondolom, Perselust most szétveti az öröm – mosolyodott el Remus kedvesen.
- Inkább aggódik most szegény.
- Kíváncsi vagyok, hogy fog viselkedni mostantól…
- Remus, ne feledd, te erről elvileg még nem tudsz semmit! Nehogy eláruld magad valahogy!
- Miért nekünk kell őt fogadni? – zsörtölődött Perselus, miközben a karját dörzsölgette.
A kora reggeli hideg levegőtől azonban nem csak ő, hanem kollegái is reszkettek.
Flitwick és Bimba professzorok, Rowena, Remus, Hagrid, Trelawney, Vector és Sinistra professzorok, a könyvtáros nő, de még McGalagony is unottan szobrozott a nagy tölgyfaajtóban, a kastély főbejáratánál. Remus három elmaradhatatlan szellem-társa szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem érezték az időjárás váltakozásait.
- Minden évben ő jön, már kívülről tudja az utat…
- Perselus, azért csak illik személyesen fogadni a minisztérium küldöttét…
Ám Rowena nem tudta befejezni a mondókáját, mert rajta és Remuson kívül mindenki hangosat krákogott és undorodva köpött egyet. Ő és Lupin megmerevedtek a borzalomtól.
- Ez… mi volt?
- Látszólag nem örvendenek túl nagy népszerűségnek a minisztérium követei – próbált úrrá lenni megrökönyödésén Remus.
Rowena azonban még mindig nem tudott napirendre térni az ocsmányság láttán. Meghűlt az ereiben a vér, hogy még McGalagony professzor is ilyen nyíltan kifejezte utálatát.
- Khöm – köhintett zavartan az igazgatóhelyettes. – Néhai igazgatónőnk szelleme megkívánja, hogy időről időre megemlékezzünk róla…
- Jóóó reggelt mindenkinek! – rikkantotta el magát mögöttük egy férfihang. A szemöldöküket felvonva, lassan fordultak meg.
Remus mosolyogva megköszörülte a torkát.
- Úristen… - motyogta Perselus az orra alatt. – Mit keres ez itt?
Rowena egyszerűen nem tudta, mit szóljon. Az előtte álló, fehér kalapos, piros madártollas alak a ciklámenszínű talárjában és fűzöld surranójában egyszerűen beléfojtotta a szót.
- Willoughby Honeybourne, a harmadik, szolgálatra jelentkezik! – vágta magát haptákba a fiatal férfi.
A tanári kar döbbent pillantást vetett a kanári-jelmezes alakra. A férfi vigyorogva tekergette az ujjaira hosszú, barna haját, és elégedetten nyugtázta, hogy mindenki őt figyeli.
- Ez ki? – kérdezte a fogai közt kipréselve Rowena.
- Ő fogja a bájitaltan pótkurzusokat tartani azoknak, akik nem Perselushoz járnak – súgta ugyanolyan néma ajkakkal Remus.
- Szegények – borzongott meg a nő.
- Micsoda? Ez? – horkant fel Piton.
- Áh, Perselus! Rég volt, hogy találkoztunk! – rikkantotta a fura férfi, és sebesen kezet rázott az imént felfedezett bájitaltan tanárral.
- Odavagyok az örömtől – mondta Perselus undorodva, és szemei még mindig a zöld cipőn nyugodtak.
- Óh, Remus! Hát itt dolgozol?! Iskolás éveink óta nem láttalak! Jobban mondva azóta, hogy elküldtek a minisztériumtól – vigyorodott el önelégülten.
Remusnál azonban mintha lekapcsolták volna a villanyt. Úgy elszürkült az arca a szomorúságtól, hogy le se tagadhatta volna megbántottságát.
- És a gyönyörű kisasszonyban kit tisztelhetek? – vette elő egy mézesmázos mosolyát Honeybourne.
- Ő Rowena Dareling professzor, Honeybourne – mondta hivatalos hangon McGalagony. – Idén ő kapta meg a „sötét varázslatok kivédése” tantárgyat.
- „Sötét varázslatok kivédését” hallottam volna netán? – búgta egy sejtelmes férfihang a kapu félhomályából.
A beugró sikeres volt: minden szempár a sötétségből előbukkanó, középkorú férfire szegeződött. Egy unott sóhaj kíséretében átvetette a válla felett hosszú, szőke hajzuhatagát, majd elragadó, kék pillantásával végigmérte a felsorakozottakat. Szépen ívelt ajkai férfias mosolyra húzódtak a szépséges Rowena láttán. Suhanva, szinte lebegve, könnyedén lépdelt feléje cicomás, bordó talárjában, melyet több helyen is aranyló hímzések, díszcsatok és gyöngyök tarkítottak. Fekete, csillogóra sikált csizmája csak úgy kopogott minden lépésénél. A nő elé érve elegánsan levette hosszú ujjairól a fekete bőrkesztyűt, meghajolt, és kézen csókolta Rowenat.
- Daniel Stainthorp, kedvesem – mondta csábos hangon. – De önnek csak Danny – tette hozzá sármosan mosolyogva. – Mindketten ugyanabból a tárgyból fogjuk tartani a pótkurzusainkat. Én azokat oktatom majd e nemes tárgy szépségeire, akik kimaradtak az ön tanítási keretéből.
Rowena fintorodó pillantást vetett Remusra és Perselusra, és kínosan mosolyogva kirángatta kecses ujjait a férfi szorításából.
- Micsoda… öröm… - nyögte.
- Áh, McGalagony professzor! Hogy aludt az éjjel? Én borzasztó denevérhuhogásra ébredtem – pillantott a jövevény Perselus felé sejtelmesen.
- Ez a két alak valami hányás – jegyezte meg Rowena pár perccel később, mikor félrevonulhattak. A két jövevény ugyanis Vector és Sinistra professzorokkal kezdeményezett nyájas csevegést. – Mostanában csak ilyen majmok dolgoznak a Minisztériumban? Ti, úgy tűnik, ismeritek őket…
- Honeybourne-t, legalábbis… - hümmögött még mindig sértődötten Remus.
- Na és honnan?
- Mit gondolsz? Ő is idejárt… - kapargatta a földet a cipője orrával Perselus.
- Így igaz – jegyezte meg McGalagony, szúrós szemekkel nézve. – Iskolaelső volt, és a Hugrabug ház prefektusa…
- Piperkőc bohóc… Semmi ízlése sincs.
- Willoughby Honeybourne-nak kiváló minősítései vannak, Perselus – vonta fel a szemöldökét az igazgatóhelyettes.
- Nekem is azok lennének, ha engem is Willoughby Honeybourne-nak hívnának… mondjuk a nyolcadiknak – vigyorgott össze Perselus Remusszal, aki látszólag osztotta nézeteit.
- Ne gúnyolja ki szerencsétlent! Nem tehet róla…
- Hogy ilyen bolond ősei voltak? – kuncogott Remus.
- A Honeybourne-ok ősi, aranyvérű család sarjai, és a társadalom megbecsült tagjai…
-… voltak – köhintett Remus. – Míg ennek a jómadárnak a holdkóros nagyapja faron nem lőtte az egyik néhai mágiaügyi minisztert, egy közös vadászatukon egy puskával.
A két férfi már rázkódott a visszafojtott nevetéstől, és Rowena arcán is egyre szélesebb mosoly terült szét. McGalagony szigorúan rájuk pillantott, majd inkább lesütötte a szemeit, nehogy rá is átragadjon a nevetés.
- Még emlékszem, hogy odavolt magától – pillantott a felhős égre Piton. – Folyton a családjáról beszélt, amikor a csordájával a folyosókon mászkált.
- Csorda?
- Egész kis rajongótábora volt. A hugrabugosok büszkék voltak, hogy végre az ő házukból is kikerült egy iskolaelső…
- Miért érzem a hangjából, Remus, hogy egy kis ellenérzéssel viseltetik a hugrabugosok irányában? – kérte számon McGalagony.
- Ugyan, professzor – tárta szét a karjait Lupin. – Ismeri a régi mondást. „Bátrak a Griffendélben, okosak a Hollóhátban, sötétek a Mardekárban, balfácánok a Hugrabugban.”
- Sötétek? – hökkent meg Piton.
- Ezt meg se hallottam.
- Szerintem ez a mondás különösen igaz erre a Honeybourne-ra – motyogta Rowena.
- El se hiszed, mennyire. Még emlékszem, milyen ütődött lett, miután Black megverte… pedig ez még idősebb is volt tőle…
- Sz-szóval Black volt? – hüledezett az igazgatóhelyettes.
Rowena elvigyorodott.
- Sosem derült ki…
- Ne is mondd – pillantott Lupin Perselusra. – Sirius már nagyon unta a… „a beképzelt fejét”, mindig így fogalmazott… és jól helybenhagyta. Két napig nem is tért magához, a gyengélkedőn meg már azt hitték, meghalt – vihogtak össze.
- Nee… - hitetlenkedett Rowena.
- A legjobb az volt, hogy nem emlékezett semmire. Féltünk ugyanis, mi lesz, ha beköpi Siriust. Neki azonban valahogy teljesen kiesett az a két nap, és azóta is abban a hitben él, hogy… - pillantottak feléje mind a hárman – megmentette az iskolát a Tiltott Rengetegből elővánszorgó hegyi trolloktól.
McGalagony professzor fájdalmasan felsóhajtott és megcsóválta a fejét.
- Na és a másik? – sasszézott oda nőhöz Piton, ugyanolyan suhanó mozdulattal, mint Stainthorp. Fontoskodva meghajolt és megcsókolta a kezét. – Róla miként vélekedik, kedvesem? – utánozta a férfi modorát. Remus elmosolyodott, és azon tűnődött, vajon Lamerin felbukkanása tette-e ilyen könnyeddé és boldoggá Perselust.
- Na hagyjál! – fortyant fel a fiatal nő bosszúsan. – Még egy ilyen alakot! Jó, hogy rózsát nem hord a szájában! Ráadásul a neve is olyan, mint egy disznóröfögés!
A körülötte állók most már nem is akarták visszatartani a nevetést. Még akkor is a könnyeiket törölgették, mikor a minisztériumi titkár megérkezett.
- Erre… Erre jöjjön – mosolygott McGalagony. – Költse el velünk a reggelit, mint mindig, aztán beiktathatja a négy minisztériumi oktatót Dumbledore professzornál…
- Ki a másik kettő? – karolt Rowena két kollégájába, nehogy a piperkőcök lecsapjanak rá.
- Két nő is érkezett, az egyik a bűbájtant fog tartani, a másik meg, azt hiszem, gyógynövénytant. Idén egész sokan érdeklődtek a gyógyítói szakma iránt…
- Legalább ti is örülhettek – sóhajtott a nő Honeybourne és Stainthorp láttán.
Azonban mellbevágó élménnyel kellett szembesülniük, amikor beléptek a terembe. Puccos talárokba öltözött, felékszerezett, kisminkelt boszorkányokat pillantottak meg, akik vihogva csacsogtak a körülöttük álló lányokkal. A diákok mind csillogó, selymes, drága anyagokból készült ruháikat tapogatták, nagy szemeket meresztve.
- És ez tényleg a legújabb londoni divat? – ámuldozott az egyik harmadikos hugrabugos lány.
- Bizony, kedvesem. Ilyet nem kapsz Madame Malkin talárszabászatban. Ehhez a kelme egyenesen a csatorna túloldaláról jön.
- Franciaországból?
- Onnan hát – mosolygott a másik, hosszú fekete haját kagyló formájú tűkkel rögzítő boszorkány. – És látod ezt a… - nyelte el szavainak végét a diáksereg moraja.
- Tévedtem – suttogta döbbenten Rowena.
- Jöjjenek, hadd mutassam be önöknek a két oktatót – nézett rájuk nem kisebb megrökönyödéssel McGalagony. – Adelaide, kérem… - szólt hangosabban, mire a vörös hajú, loknis boszorkány feléjük pillantott.
- Adelaide Beechcroft, Lucinda Shubrook, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek iskolánk három tanárát, Rowena Dareling professzort, illetve Remus Lupint és Perselus Pitont.
A két nő vizsgálódó szemekkel figyelte a két urat, Rowena ruháját pedig egyenesen becsmérlő pillantással mérték végig. Felöltöttek egy hamiskás mosolyt, majd együtt mind helyet foglaltak tanári asztalnál.
- Hát nem helyes ez a két új oktató? – pillantott csillogó szemekkel Parvati a tanári asztak felé.
- Mevik? - maradt Harry szájában a villa, miután meglátta a színpompás Honeybourne-t.
- Azta… ez úgy néz ki, mint egy paradicsommadár – fintorgott Ron.
Harry elmosolyodott Ron megjegyzésén, de nem elegyedett beszélgetésbe vele.
- Nem arra értettem! A másikra!
- Vajon hogy hívják…? – álmodozott Lavender.
- Figyelitek? – bökött a lányok felé Ernie. – Lockhart-szindróma, már megint…
- Ron, szerintem kösd fel a gatyád! – vigyorgott Seamus.
A megszólított gyanakodva kedvesére pillantott, de Hermione csendben majszolgatta a lekváros pirítóst.
- Most mit izgultok? Nektek ott van Dareling professzor! Lehet rajta legeltetni a szemeket, nem? Most mit bántja a csőrötöket, hogy jött egy jóképű tanár is Roxfortba? – csattant fel Ginny.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy eddig csak ronda tanáraink voltak? – kérdezte felvont szemöldökkel Luna. – Szerintem Piton professzor nagyon is férfiasan néz ki.
Ismerősei a Hugrabug és Griffendél asztalánál mind kigúvadó szemekkel meredtek rá. Dean még rágni is elfelejtett, pedig épp az imént tömött magába egy nagy harapásnyit szendvicséből. Pár másodpercnyi csönd után mindenki némán folytatta az evést, mintha nem is beszélgettek volna semmiről. Harry és Ginny azonban összemosolyogtak.
- Üdvözlök mindenkit az első átváltozástan pótkurzuson – köszöntötte az összes hatodévest McGalagony, akik az ő tárgyából szerettek volna RAVASZ-ozni. – Azt hiszem, mindannyian tisztában vagyunk e külön órák céljával. Heti találkozásaink remélhetőleg elegendőek lesznek arra, hogy kellőképpen felkészítsék önöket az elkövetkezendő vizsgáikra, köztük az itteni tanulmányaikat lezáró RAVASZ-ra. Remélem, érdekesen és mindenki számára hasznosan fognak telni ezek az órák, melyek, ne feledjék, nem helyettesítik a tanmenet szerinti átváltozástan órákat.
A diákok már az ujjaikkal doboltak a padok tetején, úgy várták, mit is fognak venni.
- Nos, külön meg kell említenem, hogy hatodéves koruktól a minisztérium is engedélyezi, hogy az animágiával foglalkozzanak. Így, aki úgy érzi, érdekli őt az átváltozástan eme ága, kérem, töltse ki ezt a formulát – mutatott fel egy köteg pergament. – Természetesen minden évben sokan nekivágnak, remélve, hogy ez az izgalommal teli mágiaág könnyen tanulható. Ám nem az – mondta élesen. – Kitartás és türelem kell hozzá, elsajátítása évekbe telik. Fontos, hogy szakképzett oktató felügyelje a tanulásukat és előremenetelüket. Ha valaki egyedül, tanári segítség nélkül próbálkozik ilyesmivel, könnyen pórul járhat. Vegyék figyelembe ezeket a körülményeket, és tényleg csak akkor töltsék ki az íveket, ha ezek ellenére is szeretnének megismerkedni az animágiával.
- Te, Ron – bökte meg barátját hátulról Seamus. – Te tényleg komolyan gondoltad ezt az egészet?
- Mindenképpen ki akarom próbálni. Aztán majd meglátjuk, működik-e. Hermione? – fordult a mellette ülő lányhoz.
- Köszi, nem – húzta ki magát az. – Érdekes ugyan, és egészen biztosan hasznos is, mégsem érzem úgy, hogy komolyabban kellene vele foglalkoznom…
- Ahogy gondolod. H…
Ron már azon volt, hogy Harryt is megkérdezi, mint ahogy eddig mindig kikérte a véleményét. Harry azonban előtte ült, a szomszéd padsorban, és elmélyülten tanulmányozta az egyik könyvét, mely megtépázottabban nézett ki, mint Hermione tankönyvei. Mindenhonnan könyvjelzők és színes cetlik lógtak ki. A fiú éppen behajtotta annak az oldalnak a felső sarkát, ahol járt, és újra McGalagonyra emelte a tekintetét. Barátai elszontyolodtak, és szomorúan egymásra néztek.
- Szerinted ő akar majd animágiát tanulni? – kérdezte Ron Hermionetól. – Elvégre az apja is animágus volt… és Sirius is…
- Nem tudom, Ron. Neked mondta valaha, hogy érdekli az ilyesmi?
- Talán… egy-két éve, nem is tudom.
- Nézd, nem kért lapot… - mutatott feléje a lány óvatosan.
- Akkor ezek szerint nem fog…
- Amíg – emelte fel a hangját tanárnőjük újra – egyesek ezeket a pergameneket töltik, kiosztanék egy másik kérdőívet is.
Egyesek felnyögtek a hír hallatán.
- Ez még nem teszt, ne aggódjanak. Csak saját orientációm céljából kérem, hogy kitöltsék. Ez felméri számomra, ki milyen mértékben óhajt e tárggyal foglalkozni. És annál a pontnál, hogy „miért látogatja e kurzust”, kérem, mellőzzék az olyan válaszokat, hogy „mert muszáj”… Nagyon kellemetlen – csóválta meg a fejét a nő. - Kezdjék. És kérem, ne szöszmötöljenek vele sokat.
Harry az előtte heverő papírra pillantott. „Név”, „cím”, „szülő/gondozó neve”… „Megcélzott munkakör”? Harry gondolkodás nélkül beírta, hogy „auror”. „Miért látogatja e kurzust?”
- Mert az auror-szakmához elengedhetetlen az átváltozástan ismerete, álcázás és önvédelem céljából – motyogta Harry néma ajkakkal, miközben pennája sercegve a pergamenre körmölte a megfogalmazott mondatot.
„Az átváltozástan bizonyos ágai mennyire érdeklik önt? Van olyan, amellyel kiemelten szeretne foglalkozni és/vagy született tehetséget érez önmagában?”
- A metamorfmágia az, ami különösen érdekel. Az alapjait már sikerült elsajátítanom, úgy vélem, de szeretnék minél többet megtudni erről az ágról.
Szemei átfutották a többi, kevésbé lényeges kérdést, majd aláírva átnyújtotta McGalagonynak. A nő vetett rá egy pillantást, majd Harryre mosolygott.
- Nos, akkor lássuk is…
Egy következő, szeles reggelen Rowena Dareling újból kilépett a nagy fakapun az iskola udvarára. Vörös talárját csak úgy cibálta a heves, északi szél, hajából rögtön kitépte a gyöngyöket, melyek messzire repültek, szanaszét a fűben. A nő összegörnyedt, majd folytatta útját a birtok tava felé. Vékony, pántos sarujában dideregtek a lábai: a nedves fűről jéghideg vízcseppek permetje csapta meg lábfejét.
A hűvös idő ellenére újra meg újra kiment a kastély melletti tóhoz, ahol a víz fölött lebegve siklott, mint valami tavi tündér. Viselkedése is meglehetősen furcsa volt: arca beesett volt és sápadt, óráit gyakran üres tekintettel vezényelte végig. Nyoma sem volt a vidám kisasszonynak, aki mindenkit elbűvölt: sokkal inkább egy gyötrődő nőt látott benne mindenki. Talán Harry volt az egyetlen, aki sejtette, mi lehet az oka a szomorkodásnak. Közeledett Haloween előestéje, az ő édes szüleinek halála. És nem sokkal ezután Sirius is a börtönbe került. Szeretett barátainak elvesztése biztosan fájdalmas emlék volt a nő számára, talán ezért szaporodtak meg látogatásai a tónál. Minden alkalommal megszokott koreográfia szerint táncolt, minden lépése kimért volt, és jól átgondolt.
Harry próbált utánanézni a könyvtárban, vajon mit is jelenthet ez az egész. Nem merte ugyan a könyvtáros nő segítségét kérni, mert az még a végén neheztelt volna rá, és azt hitte volna, kémkedik az egyik tanára után. Így hát sorra kikereste a katalógusból azokat a szakkönyveket, melyekben leírást remélt, bár nem sokra bukkant.
Egy rövidke bekezdést talált csak „A varázsvilág modern művészete” vaskos kötetében, noha pont ettől remélt némi segítséget. A könyv szerint az ehhez hasonló táncok távol-keleti eredetűek, tradíciójuk a Himalája népeinek szokásaiban gyökerezik. Azok szerint ez „az elme megtisztulását eredményezik, megnyugvást hozva a zaklatott lélek számára. Útmutatást jelentenek a természet világában, kapcsolatot teremthetnek a szellemvilággal, harmóniába billentve a felborult egyensúlyt.” Harry természetesen nem sokat fogott fel az értelmetlen mellébeszélésből, azt pedig végképp nem értette, hogyan „kapcsolható e tánc össze a talizmánmágiával”. Annyi azonban világossá vált számára, hogy Dareling professzor valóban nyugtalan lehet mostanában.
Aznap is az ablak előtt ülve nézett kifelé a rácsokon, figyelve a nőt.
Az a tópartra érve ledobta magáról a köpenyt és már csatolta volna ki a pántot cipőjén, mikor meglátta a deres fűcsomókat és a vékony jégpáncélt a víz tetején. Szaporán pislogott párat, majd csalódott fintor ült ki az arcára. Maga után vonszolva a palástját, görnyedten visszabattyogott az épületbe.
Sóhajtva lépkedett a fáklyákkal megvilágított folyosókon, mikor egy ismerős hang szólította meg.
- Rowena, kedves! Valami baj van? – kérdezte McGalagony professzor derűsen. Hagrid is vele volt. – Jöjjön, igyon meg velünk egy csésze finom, forró teát, hátha attól jobban érzi magát.
A nő engedett a meghívásnak. A tanáriban már ott volt a tanári kar nagy része. Binns professzor a fal mellett lebegett, halkan motyogva maga elé. Vector professzor süteményeket tett kis tányérokra, számolgatva, hányan vannak, és hány tányérra lesz még szükség. Piton az egyik íróasztalnak támaszkodva kortyolgatta teáját, s közben egy zöld gerincű könyvet olvasgatott.
- Jöjjön csak – terelgette befelé McGalagony az ifjú tanárnőt.
- Mi a baj, Rowena? – veregette meg vállait Hagrid. A professzornak majdnem beszakadt tőle a háta. Halk sóhajtással engedte ki magából a panaszáradatot.
- Ki látott már ilyet? Be van fagyva a tó vize! Pedig még csak ősz van!
- Tudom… - jegyezte meg Piton, becsukva a könyvet. – Rásegítettem egy kicsit.
- M-mi? Te befagyasztottad a tavat?
- Persze. Különben megint kimentél volna, hogy táncolj a víz tükrén. Ilyen hidegben… - csóválta meg a fejét a férfi.
Rowena csak hebegett meglepetésében, Remus azonban vigyorogva magába fojtotta a nevetést.
- Ez egy aljas és alattomos húzás volt, Perselus! – fakadt ki a tanárnő, azonban erre már mindenki kuncogott.
- Ugyan, Rowena, azt akarod, hogy hozzáfagyjon a lábad a vízhez? Láttad, hogy fúj odakint a szél!
- Igaza van – helyeselt Remus. – Csak megfáznál… vagy még rosszabb…
- De… de… ilyenkor még fel szoktak jönni a vízben élők a felszínre… Mi lesz velük?
- Majd vágnak egy léket a jégen! A lényeg, hogy te nem mész ki többet.
- Tessék, Rowena – nyújtott át neki egy csésze gőzölgő teát és egy tányérnyi süteményt Sinistra professzor.
A nő sértődötten kortyolgatta a finom nedűt, és közben bosszús pillantásokkal bombázta a mosolygó Perselust. El is fordult, mert nem bírta állni a férfi kedves tekintetét. A mellette ülő Remusra pillantott, aki egyre szürkülő arccal olvasott valamit.
- Te meg mit olvasol? – vetette oda, még mindig duzzogva.
Remus válasz helyett megmutatta neki a könyv borítóját.
- „Kirándulók kiskönyve – harmadik kötet – 10 könnyű módja annak, hogyan öljünk vérfarkast” – olvasta Rowena döbbenten. – Megvesztél, hogy ilyet lapozgatsz?!
Még Perselus szemei is elkerekedtek, a tanárkollegák pedig szánalommal teli pillantást vetettek rá.
- Tonkstól kaptam… - motyogta Remus.
- Hát elég bizarr humora van a te kedvesednek… - jegyezte meg Rowena epésen, és leharapta az ember-formájú sütemény jobb lábát.
- Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fel Remus. – Azért küldte, hogy tisztában legyek azzal, milyen veszélyek leselkedhetnek rám!
- De… a vérfarkasok vadászatát évek óta tiltja a törvény – jegyezte meg Piton.
- Nem is értem, hogyan adhatnak ki ilyen könyveket – csóválta meg a fejét Vector professzor, és végre ő is helyet foglalt az egyik széken.
- Ne haragudj… - harapott az ajkába Rowena. – Én csak… hah, bárcsak feltalálnának már valamit a farkaskór ellen… Perselus, nem tudod, hogy haladnak a bájital-kutatások ilyen téren?
Piton letette a csészéjét, keresztbe fonta a karjait, és elkomorodott.
- Attól tartok, nem igazán tudnak eredményeket felmutatni. Az utolsó áttörő siker a farkasölő-főzet kifejlesztése volt… de annak is már hét-nyolc éve… Nem halad az egész sehova. Őszintén szólva nem is hiszem, hogy szérumokkal kellene próbálkozni…
- El is indult mostanában egy kutatás, gondolom erre utal Perselus – vette át a szót McGalagony. – Ez már inkább az átváltozástan oldaláról közelíti meg a problémát. Az „Átváltozástan Havi Hírnökének” legutóbbi számában azt olvastam, hogy a jelentkezőkkel animágiás kísérleteket végeznek.
- Hogyan? Animágiával?
- Úgy van. A tesztszemélyek elkezdték elsajátítani az animágia alapjait. Farkas képére akarják formálni a felöltendő alakjukat. Az egésznek az elméleti vonulata a következő. Mielőtt a delikvensek átváltoznának teliholdkor, megkapják a főzetet, amellyel megőrzik emberi tudatukat. Ez nagy kincs, hiszen, az elmélet szerint, ennek segítségével képesek lennének visszaváltozni emberré – mint ahogy az animágus is pusztán akaraterejével újra fel tudja ölteni emberi alakját.
Remusnak felragyogtak a szemei.
- És… értek már el eredményt a kutatással?
- Sajnos még nem. Az animágia művészetét sokáig tart megtanulni; azt hiszem, ezt első kézből tudja, Remus – villant meg McGalagony szeme, mire Lupin szomorkásan elmosolyodott. – Persze, ha érdekli a dolog, elkezdhet foglalkozni vele, szívesen segítek, ha szüksége van rám.
- Köszönöm – bólintott Remus hálásan. – Perselus – fordult a bájitalok mesteréhez. – Tudnál… nekem újra készíteni a főzetből?
- Persze – lágyultak meg a férfi vonásai. Remus talán még sohasem látta őt ilyen kedvesnek, irányában végképp nem. – Mikorra legyen kész?
- Szombaton lesz újra telihold, szóval… úgy akkorra…
Piton bólintott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
