Izgalmak és nehézségek

- Ne kaszabolj csak úgy a semmibe, Harry! – zengett fel Remus hangja a nagyteremben, a szerda délutáni vívás szakkörön.

- Én… próbálkozom… - nyögte Harry, miközben dühösen megtörölte izzadó homlokát.

Lábai helyett úgy érezte, kőtömbökön lépked: combjának belső izmai rettenetesen sajogtak a megfeszített lábmunkától. Újra szúrásra emelte a karját, de azt a görcs összerántotta. Bal kezével megdörzsölgette az izomláztól égő jobb felkart, majd fájdalmas grimasszal újra felvette a kiinduló pozíciót.

- Lép… lép… - suttogta maga elé -… lép, suhint, döf… visszalép… újra előre…

- Nem, nem! – hallatszott Remus egyre közeledő hangja.

Harry kardot tartó keze remegett az idegességtől.

- Ha annyira nem jó, miért nem mutatod meg? – sziszegte magában. Ha belegondolt, eleinte mennyire várta ezt az órát… Lassan másfél órája mindent beleadva próbált megfelelni az utasításoknak, de tanáruk szerint semmit sem csinált jól. Olyannyira mérges volt, hogy azt kívánta, bár vége lenne már az aznapi edzésnek, és tanulhatna inkább Flitwick professzor RAVASZ-szintű pálca nélküli bűbájaiból valamit…

Perselus belépett a nagy faajtón, és lobogó köpennyel haladt saját szobája felé, mikor megpillantotta, hogy a nagyteremben épp vívás folyik. Kíváncsian megállt az ajtóban, bekukkantott, csak hogy megnézze, hogy haladnak a diákok.

Malfoy változatlanul unatkozott, ha Remus utasításait kellett követnie. Ha azonban tanára nem volt a közelben, rögtön heves összecsapásokba bocsátkozott Nott-tal, aki szintén nem mutatkozott ügyetlennek. A Patil-ikrek kifejezetten ügyesnek bizonyultak, Remus számtalanszor megdicsérte őket, és sokszor a két lány mutatta be a kívánt, új lépéseket. Hermione is mutatott valami fejlődést, amióta Ronnal gyakorolt, ketten körülbelül ugyanazon a kezdő szinten mozogtak. Lavender Brown tüntetően kerülte Harryt, és nem szólt hozzá a bájitaltan órai incidens óta, és a hugrabugos Hannah-val gyakorolt éppen. Seamus…

- Szervusz, Perselus – hallatszott egy pajkos női hang vállai mögött.

A férfi hátra fordult, és megpillantotta a közeledő Rowenat. Merész, pimaszul keresztben hasított vörös miniszoknyájában, fekete, magas sarkú csizmájában, és pántos topjában igazi dívaként festett.

Perselus leplezetlenül végigmérte, és érdekes mosolyra húzódtak ajkai.

- Csinos vagy – előzte meg a nő.

- Valami egészen hasonlót próbáltam mondani én is… - felelte mosolyogva, felvonva a szemöldökét.

A nő vidám puszit nyomott az arcára.

- Voltál valahol? Nem úgy nézel ki ebben a ruhában, mint egy roxforti tanár… vagy csak lemaradtam a legújabb divatról?

- Ah, ez – nézett végig magán Piton. A köpenye alatt tengerkék nadrágot és fekete kabátot viselt. Mosolyogva megvonta a vállait. – Harryék tönkretették az utolsó tiszta taláromat is, úgyhogy muszáj volt ezt felvennem…

- Nagyon fiatalos – kacsintott kacéran a nő. – Egyébként hallottam az esetről. Sikerült új pálcát venni?

- Egy szót se – pillantott rá tettetett szigorral Perselus, majd az égre emelte a szemeit. – Ha belegondolok, hogy a régi megvolt már vagy tíz éve… 

Rowena halkan felnevetett, majd karon ragadta a férfit, és beráncigálta a terembe.

- Gyere, nézzük meg, hogy gyakorolnak.

- Harrynek úgy néz ki, nem megy valami jól…

- Remus elég sokat panaszkodik miatta… Úgy tűnik, mégsincs született tehetsége a víváshoz…

- Az, hogy megjelenik előtte Griffendél kardja, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy született vívó is…

- Talán túl sok reményt táplált mindenki a fiúba, ezért éri ilyen kellemetlenül, hogy sorozatos hibákat vét.

Mindketten felfigyeltek Remus kritikus kiáltásaira.

- Rossz a tartásod, Harry – fonta karba kezeit Remus.

- Fáj… mindenem… - próbálta a fiú nem túl udvariatlanul közölni. – Nem csoda… hogy nem tudok mindig száz százalékosan odafigyelni arra, hogyan tartom magam…

- Pont azért fájnak az izmaid, mert helytelenül állsz. Így – lépett mögé, és húzta hátra a vállait – kellene álln…

Harry azonban hangosan feljajdult a durva rántásra. Dühösen ellépett Remus mellől, sajgó tagjait simogatva.

- Ez így nem fog menni, Harry – csóválta meg a fejét csalódottan Lupin.

- Miért.

- Tessék?

- Miért olyan fontos, hogy minden egyes hülye lépést megtanuljunk? – Harry úgy érezte, fogytán a türelme.

- Azt hiszem, nem értem a kérdésedet – hunyorgott Remus.

- Ha az ember párbajozik valakivel, akkor úgyse a megtanult lépések szerint fog eljárni. „Ó – kezdte színpadiasan – kedves ellenfelem, mi lenne, ha párbajunk során ezt meg ezt a lépést használnánk?” Hiszen egy rendes párbajkor úgyis csak vagdalkozik az ember, felesleges ilyen bonyolult lépéseket bemagolni! A filmekben is mindig megy ez mindenkinek! – mordult fel mérgesen, mire páran elkuncogták magukat.

- Először is, Harry – kezdte halkan, megrovóan Lupin -, ha megkérhetlek, ne csinálj viccet az órából. Öt pont a Griffendéltől. Másodszor: ha elhiszed nekem, ha nem, amit az órán tanulunk, az nem felesleges. Ha nem tanulod meg az alapokat, az egyes mozdulatokat, egy rendes párbajban sem fogod tudni megállni a helyed. Hiszen nem fogod tudni az ellenfeled apró mozdulataiból megállapítani, mire készül, merre kell lebuknod, mikor emeld védekezésre a kardod, és hogyan használhatod ki az előnyeidet. Harmadszor: ha azt remélted, hogy olyan esztelen kaszabolásokra foglak tanítani, mint amit a muglik testőr- meg kalózfilmjeiben láthatsz, azt hiszem, feleslegesen raboljuk egymás idejét…

Harry arcából kifutott a vér. Remegő kezekkel a földhöz vágta kardját, és fújtatva kivágtatott a teremből.

Remus azonban nem engedett szigorú arckifejezéséből, és további gyakorlásra bíztatta többi tanítványát.

Harry, miután még a többiek előtt lezuhanyozott, durcás képpel ült a klubhelyiségben. Ha Remus nem tette volna tönkre a bagóját, most biztos rágyújtott volna. Idegesen járt a lába, ujjaival pedig dobolt a szék karfáján.

- Harry? – hajolt eléje oldalról Ginny. – Minden rendben? Azt hittem, még tart a vívásórátok…

- Eljöttem hamarabb… Remus mondhatni elzavart.

- Hogyhogy?

- Erről… most nem akarok beszélni – sziszegte Harry.

- Ahogy gondolod…

- Lavender rám se néz hétfő óta, pedig nagyon is jól tudja, hogy nem szándékosan gyújtottuk fel Neville-lel. És Dean is néha tök furán viselkedik velem…

- Az… - ült le székének karfájára a lány – azt hiszem, miattam van…

- Hogyhogy miattad?

- Emlékszel? Tavaly a vonaton… azt meséltem nektek, hogy lehet, hogy össze fogunk jönni Deannel.

- Tényleg… - eszmélt fel Harry, és kicsit örült, hogy másra terelődött a szó.

- Én komolyan is gondoltam… Vártam, hogy a szünetben kezdeményezzen, vagy ilyesmi… még levelet is írtam neki… De nem válaszolt rá. Még annyit se, hogy már nem érdeklem… Semmit. Nem tudtam mire vélni az egész hallgatását, de eléggé bántott, hogy ennyit se jelentek neki… Aztán jött ugye Graham, gyorsan elfelejtettem az egészet… Most, mikor visszajöttünk a suliba, néha észrevettem, hogy furán bámult, de egyszer se jött oda hozzám, hogy megbeszéljük a dolgot. Az viszont szerintem irritálja, hogy te meg én annyi időt együtt töltünk… Szerintem ezért viselkedik veled is olyan furcsán…

- Akkor azt hiszem, jó lenne vele beszélnem minél hamarabb, nehogy félreértse a dolgot…

- Ha akarod… én is megtehetem…

- Nem, nem, hagyd csak, majd megoldom…

- Nagyon nyúzottnak tűnsz… - túrt a hajába a lány.

- Az is vagyok. Borzalmas az eddigi hét. Ha a pénteki bájitaltan vizsgát is elszúrom, nem tudom, mit csinálok magammal…

Lassan elkezdtek szállingózni a többiek is, párokba verődve, vagy egyedül lihegve. Harry sóhajtott egy mélyet bosszússágában, Ginny azonban vigasztalóan megsimogatta a karját.

- Harry! – sietett eléjük Hermione.

- Miért szaladtál ki? Attól, hogy Remus szólt a hibáid miatt, még maradhattál volna…

- Persze, hogy újra meg újra beégessen az egész évfolyam előtt, hogy milyen béna vagyok, mi?

- Ugyan, Harry, hiszen csak azért mondta, hogy tanulj belőle. Mindegy – csóválta meg a fejét a lány. – Ezt küldi neked. Nem volt valami jó kedvű, mikor átadta.

Egy sebtében megírt pergament nyújtott át a fiúnak.

Kedves Harry!

Mivel a mai edzésen különösen szemtelenül és lázítóan viselkedtél, úgy döntöttem, egy kevéske büntetőfeladat alatt kényelmesen el tudsz majd gondolkozni azon, mi lett volna a helyes magatartás. Mosd ma fel az ötödik emeleti folyosót Hörpintős Hugó szobráig.

Remus

Harry kezei remegni kezdtek. Igazságtalannak érezte a büntetést.

- Mi az? – kíváncsiskodott barátja.

- Semmi! Mehetek büntetőmunkára! – fakadt ki.

- Hát… - mondta óvatosan Hermione. – Kicsit azért megérdemled… nem kellett volna a földhöz vágnod a kardod…

- Igen?! Megérdemlem?! Így gondolod? – kiáltotta olyan hangosan Harry, hogy az egész klubhelyiség elcsendesedett.

- Hiszen nem is követted az utasításait, egész órán csak rád kellett szólnia – tartott ki az elképzelése mellett a lány. – Ha többet tanulnál és jobban odafigyelnél…

- Micsoda?! – kacagott Harry gúnyosan.

- Tényleg rosszul csinálod, Harry – tette hozzá Ron.

- Méghogy én csinálom rosszul! – nevetett Harry, a vállait vonogatva. – Ez kész vicc! Kétszer akkora erőfeszítéssel dolgozok minden órán, mint ti ketten együttvéve, és Lupin nem vesz észre semmit, csak a hibáimat! Bezzeg titeket soha nem teremt le az egész évfolyam előtt, mikor csak ott lötyögtök meg elhülyéskeditek az egészet, azt várva, mikor lesz már vége az órának!

- Ez nem igaz, Harry! – csattant fel Hermione.

- Nem egy fenét! Mindig hallom, hogy ott röhögcséltek! Biztos jól esik kinevetni a másikat, akit leszid a tanár!

- Nem is rajtad szoktunk röhögni, Harry! – lett elege a gyanúsítgatásból Ronnak is. – Fogd vissza magad, jó’van?

- Miért, különben mit csinálsz? – hajolt hozzá egészen közel barátja. – Mit csinál a derék prefektus? Vigyél csak Fricshez, biztosan örülnél neki, ha még ő is meg tudna leckéztetni!

- Hagyd ezt abba! – visított Hermione.

- Elegem van belőletek! – vetett rájuk egy becsmérlő pillantást Harry. Felrohant a hálószobájába. Gyorsan ledobálta magáról a holmiját, és előkotort a ládából kopottabb mugliruhákat. A farmerja itt-ott szakadt volt, a mugli divatnak megfelelően, a póló is batikolt, tornacipője pedig poros. De nem érdekelte, hogy néz ki. Semmi kedve nem volt a tiszta talárjait összepiszkolni takarítás közben. Letrappolt a lépcsőn, a fél diáksereg azonban még mindig némán figyelte, az iménti kirohanása miatt.

- Harry, nem vettél talárt! – szólt rá szigorúan Hermione.

- Szarok a talárra! – kiáltotta a képébe a fiú, majd faképnél hagyta őket.

Lábai sikoltozva könyörögtek pihenőért, de Harry csak futott és futott, felfelé a lépcsőkön. Annyira mérges volt, hogy ki akarta dühöngeni magát az üres folyosón, amit fel kell majd mosnia. Mikor azonban meglátta, milyen borzalmasan hosszú a megadott rész, elsápadt. Remegő kezekkel összegyűrte Remus levelét, és áthajította a korláton. A galacsin csak esett lefelé a mozgó lépcsők közt, míg valahol a mélyben földet nem ért. Harry ordítva elkáromkodta magát, a kastély kőfalai pedig még sokáig visszhangozták durva szavait.

A fal tövében ülve hosszú percekig merengett, kifacsart testtartásban, élvezve, hogy a hideg kő kellemesen hűti forró karjait. A takarítószekrény már jó ideje szemezett vele, egyszerűen csak nem tudta magát rávenni arra, hogy előszedje a vödröt meg egy felmosót.

- Haza akarok menni innen… - suttogta.

Mikor Hóborc, rá ügyet se vetve, végigsuhant a folyosón, sóhajtott egyet, és feltápászkodott. A szekrényből kivette a vödröt, amit a fiúvécében megtöltött vízzel. Lötykölt bele egy keveset Frics univerzális takarítószeréből, és megkavarta az ujjaival. Mikor azonban fel akarta emelni a vödröt, fájdalmában összeomlott, és szinte a felét kiborította a kőre. Felnyögött az izmaiba hasító, szúró érzéstől és remegve próbálta kimasszírozni belőlük ezt a kellemetlen bizsergést. Mivel a vödör a löttyintés miatt jócskán könnyebb lett, nyögve ugyan, de már fel bírta emelni. Igaz, a folyosó végén már csak húzni volt ereje, és mire a képzeletbeli rajthoz ért, már úszott a teste a verítéktől. Megtörölte a homlokát, szusszant egyet, majd elkezdte sikálni a padlót. Időnként leöblítette a felmosó keféket. A dörzsöléstől és az egyre koszosabb víztől a kezei kipirosodtak és alig bírta tartani a keféket. Hiába cserélt vizet, az ugyanúgy csípte a kezein kialakult vízhólyagokat. Mérgében a falhoz vágta az egyik kefét, és leült a földre. Egyre görbülő ujjait szemlélte nagy szemekkel a fáklya keltette félhomályban. Úgy érezte magát, mint valami rossz sorsú cselédlány. Milyen jó lenne most Helgától valamilyen tippet kérni…

Hirtelen felderült az arca. Eszébe jutott egy film, amit még a Dursleyéknél látott. Valami kosztümös produkció volt, talán a középkorban játszódhatott. Ott a cselédlányok a lábukra erősített kefékkel szánkáztak végig a folyosón, kacagva-visítva munka közben. Jó mókának tűnt… Hiszen a szőlő is csak lábbal taposva az igazi… A lábaira pillantott, majd a kefék félkör alakú fogantyújára: megdicsérte magát, amiért ilyen vékonyka cipőben jött. Edzőcipője biztos nem fért volna bele a lyukba. Megmártotta újra a két kefét a vízben, beledugta a lábait és billegve felállt. Óvatos mozdulatokat tett: mintha épp korcsolyázni tanulna. Mikor látta, hogy a kefe könnyedén siklik még így is, bátrabban ellökte magát a faltól. Keresztülszáguldott a folyosón, és könnyedén nekicsapódott a szemközti falnak. Kuncogva nyugtázta, hogy ez így sokkal mulatságosabb, mint térden csúszva szöszmötölni. Újra meg újra nekilendült, szánkázott cikkcakkban, fél lábon, különböző őrült pozitúrákban (a ballerina-formációt egész hamar megtanulta), de a farolás tetszett neki a legjobban. Közben végig hangosan kurjongatott, és ha véletlenül arra jött volna valaki, bizony furcsállhatta volna a hangokat.

- Ki randalírozik itt? – csattant fel nem sokkal később Frics bosszús hangja. – Hóborc, te átkozott, már megint te vagy az? Potter!

- Hagyja csak, Frics úr. Az általam kiszabott büntetőmunkát végzi – szólalt meg Remus szelíden a folyosó másik végéről.

- Professzor úr… hát… Rendben, Potter, de ne óbégasson itt nekem! – bökte ki mérgesen a gondnok, amiért nem tudta maga megróni a fiút, majd elandalgott.  

Harry némán nézte a tanár sziluettjét a sötét folyosó végén. A férfi lassan megindult feléje a már megszáradt részeken.

- Látom, talán mégsem volt célravezető a feladat, amit kiszabtam neked...

Harry nem válaszolt, csak elfordította a tekintetét, mikorra Lupin odaért mellé.

- Mindenesetre látszólag nagyobb élvezettel csinálod, mint a vívást…

A fiú szemei fenyegetően megvillantak.

- Ahol nem veszik észre az ember erőfeszítéseit, azt nem is csináljuk szívesen.

- Nem vettem észre, hogy annyira megszakadtál a gyakorlásban. Látván, hogy viháncolsz most is…

- A muglik leleményesebbek: könnyen rájönnek, hogyan tegyék elviselhetőbbé a munkát – mondta Harry epésen, és megtörölte homlokát, félrecsapva nedves hajszálait.

- Csakhogy te nem vagy mugli.

- Már hogyne lennék az. Úgy élek, mint a muglik, úgy viselkedek, mint a muglik, úgy érzek, mint a muglik, ha nem itt vagyok… Inkább lennék most a muglik közt, mint itt.

- A barátnőddel?

- A barátnőmmel.

- Nézd, Harry, neked itt a helyed. Kötelességeid és feladataid vannak.

- Nem kell folyton ismételgetned, hogy ezt tudjam – felelte pimaszul a fiú. – Nem fogom eltűrni, hogy így viselkedj velem mindenki előtt, mikor nem érdemlem meg. Semmibe veszed minden igyekezetemet. Engem szapulsz, hogy milyen béna vagyok, mikor a hátad mögött mindenki leül pihenni, Malfoy mindig elkezd vívni Nott-tal, Ron és Hermione csak bohóckodnak, és a kis kedvenceid, Patilék mindig a hugrabugos lányokkal cseverésznek.

- Látom, volt időd mindenkit alaposan megfigyelni, ahelyett, hogy a gyakorlásra összpontosítottál volna.

- Az ember lát egy s mást…

- Eddig nem volt rád jellemző, hogy beáruld a barátaidat.

- Várjam meg, míg a két kis prefi kedvenc Ron és Hermione lemennek rinyálni McGalagonyhoz, hogy csúnyán beszéltem velük? Szegények – mondta Harry, minden szánalom nélkül.

- Már voltak nála.

- Nézd csak – vigyorodott el a fiú gúnyosan. – Még a végén látó lesz belőlem… Tényleg komolyan kellene venni ezt a jóslástant.

- Elég volt, Harry! – szorította meg Remus a karját.

- Eressz el! – lépett hátra az, karját tapogatva, melybe iszonyatos fájdalom nyílalt Lupin érintésére.

- Potter! – csattant fel McGalagony hangja a folyosó túlsó végén. – Hát itt van.

A tanárnő arcán látszott, hogy nincs valami jó kedve.

- Hallottam, nem igazán viselkedett illendően se az óráján – pillantott Lupinra -, se a diáktársaival.

Harry nem felelt, csak állta a nő tekintetét.

- Nos? Nem hoz fel semmit a mentségére?

- Nem.

- A-akkor ebben az esetben kénytelen vagyok levonni húsz pontot a Griffendéltől az engedetlensége miatt.

A fiú azonban csak hallgatott. Látszott, hogy McGalagony kicsit zavarba jött.

- Vegye komolyabban a tanulást, Potter, és ne halljak még egyszer ilyesmit magáról. És… - mondta visszafordulva az egyik kanyarnál -, máskor vegyen talárt. Ez egy iskola.

- Kellett ez? – kérdezte halkan Remus.

- Az első kviddicsmeccsen visszaszerzem nekik a pontot, nem kell aggódnod.

- Nem, ha eltiltanak tőle.

- Nem… - suttogta Harry, és szemeiben a düh fénye csillant meg. – Azt nem teheted…!

Remus elfordult.

- Vedd komolyan a vívást, Harry. Fontos, hogy megtanuld…

- Ugyan miért… Te se vetted sohase hasznát ennek az egésznek. Ha nyáron nem bukkan fel nálam a kard, sohasem tudja meg senki, hogy tudsz vívni. És amíg Godric kardja nálam volt, simán meg tudtam magam védeni a te húdebonyolult lépéseid és taktikáid nélkül is.

- Talán mert a tehetség a véredben van, csak képtelen vagy követni az utasításaimat. Dumbledore professzor is szeretné, ha megtanulnád.

- Sajnálom, de ennél többet nem tehetek – szegte fel a fejét Harry. – Vagy megelégedsz ennyivel, vagy meg fogok bukni nálad. Most pedig… bocsáss meg, de még be kell fejeznem a folyosót – felelte grimaszolva, és arrébb lendült.

Mire végzett, Remus már eltűnt.

- Hű, de retkes vagy, Harry – mérte végig őt Neville.

- Jah, büntetőmunkán voltam – bújt ki Harry a ruháiból.

Lehajította mindet egy székre, majd beállt az egyik zuhanyzófülkébe. Megengedte a vizet, és hagyta, hogy pár percig csak folyjon rá. A kellemesen meleg víz megnyugtatta a bőrét, felpezsdítette a vérkeringését, olyan volt, mintha újra Marie simogatását érezte volna…

Fiúktól idegen sipítozás csapta meg a fülét és zökkentette ki újonnan kialakult nyugalmából. A körülötte épp öltöző, törölköző vagy zuhanyzó srácok egyszeriben a helyiség közepén álló nagy medence felé iramodtak és nagyot csobbanva belevetették magukat.

- Hé, Neville, mi a… - kukkantott át Harry a szomszédos fülkébe, de nem találta ott barátját.

- Harry, Harry! - mutogatott a sok fiú a plafon felé – Vigyázz! Egy lánykísértet!

Harry felnézett az egyik festményre, és meglátta, hogy Hisztis Myrtle kuncog a szélén csücsülve.

- Ez csak Myrtle, srácok. Ő szokott így leskelődni máskor is, szóval tartsátok nyitva a szemeteket.

Azzal folytatta a fürdést, de máris jobb kedve volt. Vigyorogva figyelte, hogy a fiúk csak vonakodva mernek kimászni a medencéből, és csak úgy takargatták magukat, amíg felöltöztek. Sokan a zuhanyzókabinokba menekültek, de mikor felharsant Myrtle gúnyos kacagása, miszerint ő azok falán is átlát, még többen menekültek ki a fürdőből.

Ő maga kényelmesen megtörölközött, felöltözött, majd, a többiek megrökönyödésére, búcsúzóul intett egyet a lánynak és kiment.

Valahogy sejtette, hogy a Griffendél klubhelyiségében megint róla fognak pusmogni, ezért nem szívesen ment vissza, de mivel vészesen közeledett a takarodó időpontja, muszáj volt. Megkönnyebbülésére Ront és Hermionet nem találta ott: sejtette, hogy már őrjáratra mentek. Ginnynek adott még egy puszit, mielőtt felment a hálótermükbe.

Két barátja másnap tüntetően kerülte a tekintetét, nem is szóltak hozzá, csak ha valami közérdekűt kellett közölni a griffendélesekkel.

Még mindig kimerült volt a tegnapi edzéstől és a felmosástól, így amikor csak tehette, pihentette magát, és bájitalos könyveit olvasgatta. Mindenképpen jól akart szerepelni Piton vizsgáján: semmi kedve sem volt egy új tanárt kapni, ahhoz alkalmazkodni most, hogy a szigorlatuk ilyen elérhető közelségbe került.

- Harry, elvehetem előled a ketchupös tálkát? – eszmélt fel a kis Dennis Creevey kérdésére ebéd közben.

- Hm? Persze! – tolta közelebb a kis porcelán edénykét Harry.

- Tedd már le a könyvet, evés közben nem illik olvasni! – rótta meg Vicky.

Harry sóhajtva becsúsztatta a táskájába a kötetet, és végre két kézzel kezdett enni. Két régi barátja ott ült vele szemben, de eddig nem látta őket a könyvtől. Most kicsit mindketten megszeppentek, hogy eltűnt az álca, ami mögé bújhattak. Pirult orcával és lehajtott fejjel gyorsan enni kezdtek. Harryt kicsit bántotta a dolog, nem szerette, ha mellőzték, de büszkesége nagyon haragtartóvá tette. Miután befejezte az evést, előkotort a zsebéből egy gyűrött sarkú, kicsi fényképet, és réveteg szemekkel gyönyörködött benne. Szomorúság töltötte el a szívét minden alkalommal, amikor csak Marie fotóit nézte. Annyira szeretett volna beszélni vele, vagy legalább levelet írni neki. De hát bagollyal mégsem küldheti el neki, mert az azért mégiscsak furcsa lenne. Ha meg el is tudna valahogy a mugli-lakta településre jutni… A válaszlevél vajon hova érkezhetne? Hiszen a muglik nem tudnak a Roxfort létezéséről, a postás meg sem találná. Az egész kudarcra van ítélve.

Levertsége egész nap megmaradt neki, és csak remélni tudta, hogy a délutáni kviddics majd felvidítja valamennyire. Megmozgatta végtagjait valamennyire, hajolgatott párat, mielőtt ráült volna a seprűjére. A szokásos bemelegítő repülés és különböző csoportos formációk gyakorlása után megegyeztek abban, hogy egy edzőmeccset játszanak, most már rendesen a cikesszel együtt. Amint kiröppent a piciny aranylabda, ő nyomban utána eredt. A szél csak úgy lebegtette a talárját, ahogy szeretett Tűzvillámjával szelte az eget. Valahogy most azonban nehéz volt követnie a kis szárnyas labdát, de ezt a játék hiányának számlájára írta. A seprűn maradás is komoly kihívást jelentett számára. A fülében zúgást hallott, de először azt hitte, hogy csak a szél sebes susogása az. Idővel azonban erőteljesen fájni kezdett a homloka és a halántéka, ködössé téve a látását. Kezeivel néha meglegyezte magát, de ilyenkor mindig vészesen megbillent vele a seprű, volt, hogy bukfencezett egyet, és egy ideig fejjel lefelé repült. Lassan forogni kezdett vele a világ. Lelassult valamennyire, és kábán ide-oda dőlt. Érezte, hogy arcát kiveri a veríték. Izmaiban újra fellángolt a fájdalom. Elvesztette az egyensúlyát, és egyik oldalt lebillent a Tűzvillámról.

Odalent a nézelődő lányok felsikoltottak és rémülten mutogatni kezdtek feléje, hogy más figyelmét is felhívják a zuhanásra. Az edzést figyelő mardekárosok csúfondárosan röhögni kezdtek Potter újabb agybaján, Rowena és Remus azonban holtra váltan meredtek az ernyedten zuhanó testre.

Harryn nem látszott, hogy bármit is tenni szándékozna a becsapódás megakadályozására. Ginny ezért elhajította a nála lévő kvaffot, és a fiú felé kezdett száguldani, már amennyire használt seprűjétől kitellett.

- Harry! – kiáltotta felé, de a csapat többi tagja is a nevén szólítgatta a kapitányt. – Harry, mi van veled, válaszolj!

Már egész közel járt hozzá. Elkapta a talárjának nyakát hátulról, hátha meg tudja tartani, de Harry olyan erővel zuhant, hogy seprűstől magával rántotta a lányt. Mindketten meredek szögben közeledtek a földhöz. Ginny igyekezte a homokos rész felé rángatni Harryt, ahol legalább nem esnek annyira kemény talajra. Mindketten bukfencezve-gurulva érkeztek le, hogy valahogy mérsékeljék a becsapódással járó fájdalmakat.

A nézők mind feléjük rohantak. Harry még kábán mocorgott és megpróbált négykézlábra állni, de azonnal elhányta magát. Erőtlenül elterült a földön, és a körülötte állók hangja is egyre tompább lett, majd végül teljesen elhalkult…

Kinyitotta a szemeit, de csak homályos foltokat látott, és a hangok is nagyon távolinak tűntek. Az egyik ideges tónusban felismerte Madame Pomfrey hangját.

- Mit keresett Potter a kviddicspályán?! – csattant fel a nő. – Csoda, hogy eddig seprűn bírt maradni!

- Mi a baj, Poppy? – kérdezte aggódva Rowena.

- Hát nem látják? Teljesen ki van merülve, a végtagjai erőtlenül lötyögnek, és minden érintésre fájdalmas nyögéssel reagál. Olyan izomláza van, amilyen évek óta nem láttam! Teljesen legyengült a szervezete, ezért is ájult ma el edzés közben! – hadarta a nő, miközben letisztította a Ginny homlokán keletkezett horzsolást. – Előfordult ez már korábban is? – fordult a csapat többi tagjához, de azok mind rázták a fejüket. – Átesett mostanában nagy fizikai megterhelésen? Ennyire megerőltetően szoktatok játszani? – pillantott szigorúan a játékosokra, akik még mindig sápadtak voltak a döbbenettől.

Remus is elfehéredett.

- Tegnap… vívás közben… azt mondta, fáj mindene…

- El kellene döntenie, melyiket űzi, mert ha így halad, rövid úton tönkre fog menni a szervezete – mondta felháborodva a javasasszony.

Perselus lélekszakadva érkezett a gyengélkedőre.

- Megint…? – tette fel a kérdést, de nem akarta a gyerekeket feleslegesen riogatni.

Rowena megrázta a fejét, de sokat sejtető pillantást váltott vele.

Piton hunyorogva nézte a sápadt és néhol még koszos fiút.

- De hát… Harry nem is olyan rossz fizikumú… - próbálkozott Ron. – Azt mondta, dolgozott a nyáron… Meg volt már edzésünk. Nem egy gyenge valaki.

- Tudjuk, Ron – tette a tanárnő a fiú vállára a kezét. – De Harry a nyáron nagyon beteg volt, hosszú ideig volt magas láza. Lehet, hogy attól legyengült a szervezete valamennyire.

- De… - nyüszített egyet Hermione is, de Madame Pomfrey felemelte a kezét.

- Kifelé. A betegnek pihenésre van szüksége. Az lenne a legjobb, ha legalább egy hétig itt tarthatnám. Akkor legalább nyugodtan kialudh…

- Nem lehet… - szólalt meg Harry erőtlenül. – Holnap… holnap lesz a vizsgánk…

- Majd leteszed máskor – fintorgott a nő. – Az egészséged fontosabb.

- De ez egy fontos vizsga – nyöszörgött Harry kitartóan, szánalmas kifejezést csalva a körülötte állók arcára.

Perselus azonban elmosolyodott.

- Addigra rendbe… jövök, ugye?

- De Harry, hogy fogsz készülni, ha végig itt…

- Már tanultam, Ron… Ha alszok ma éjjel… mostantól egészen a vizsgáig, rendbe jövök, ugye?

Mindenki a gyógyítóra pillantott.

- Én megígérem, hogy most elalszok, de csak ha holnap még idejében felkelt, hogy el tudjak menni a vizsgára… kérem…

- Tanár úr! Ez felháborító! Potter megint kibújt egy vizsga alól! Sokkal több felkészülési ideje van, mint nekünk! – csattant fel a vizsga napján, a bájitaltan tanteremben Pansy Parkinson bosszús hangja.

- Először is, Miss Parkinson, nem emlékszem, hogy Potter valaha is kibújt volna egy vizsga alól. Emellett azt hiszem, sajnos nem jogos a felháborodása, hiszen Potter… már itt is van – pillantott az ajtó felé, ahol Harry, még mindig sápadtan, de besántikált.

A mardekárosok a megszokott utálattal néztek rá, többi osztálytársa azonban vagy csodálkozva, vagy mosolyogva. Ron és Hermione egy cseppet aggódó arcot vágtak. Harry nem tudta eldönteni, vajon örülnek-e, hogy jól van, vagy még mindig haragszanak rá, de ez ebben a pillanatban nem különösebben érdekelte.

Úgy érezte, az aznapi vizsga nem sikerülhet rosszul. A hosszú alvási idő alatt gyönyörű dolgokat álmodott. Látta magát a szüleivel játszani, még kisbabaként. Mindkét felnőtt rettentően boldognak és büszkének tűnt, ölelgették és csókolgatták, ahol csak érték. Naphosszat csak játszottak vele, és szinte érezte, hogy ennél boldogabb még sohasem volt. Ezt követően a kedvesével álmodott. A lány, Marie újra ott volt mellette, mintha ébredését várta volna. Az álom mámorában hosszan csókolóztak és szerelmeskedtek, és ez Harryt rég nem érzett nosztalgiával töltötte el. Sajnálta kicsit, hogy ez az álom is véget ért, de az ezt követő még örvendetesebb volt. Nyárt volt, nem túl meleg, de roppant kellemes. Az Odúban volt, és a Weasley család valamilyen okból, de ünnepelt. Mindenki boldog volt, mindenki jelen volt – még Percy is. Ginny virágkoszorúval a fején táncolt, magával rántva a többieket, és mind valamilyen szép varázsló-mondókát dudorásztak…

Harry felpillantott Neville-re, aki kaján vigyorral várta. A fiú a szemeivel előre intett: az előttük lévő pad üres volt. Parvati és Lavender, tiltakozásuk jeléül átültek valahova máshová. Így a két fiú, ha nem is az első padokban ültek, mégis ott voltak közvetlenül Piton orra előtt. A tanár rájuk nézett, egy pillanatig elidőzött Harryn, majd halványan elmosolyodott. Az asztalához lépett és felmarkolta a kötegnyi pergament.

- Ez lesz a mai feladat – mutatta fel a kupacot. – Semmilyen segédeszközt nem használhattok, a hozzávalókat pedig megtalálhatjátok a polcokon és a szertárban.

Egyesek, mikor meglátták a feladatot, elsápadtak. Hermione azonban elégedetten vigyorogva kihúzta magát. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy tökéletesen tudja a receptet.

- Aki már így is hozzám került, mivel kiválót kapott az RBF-jére, az tekintse a feladatot gyakorlásnak. Hasonló nehézségű főzeteket fogunk készíteni a kurzusokon is. Lássanak hozzá!

- Nos, Ron? – kérdezte Hermione. – Hogy sikerült?

- Katasztrofálisan… Hogy lehet, hogy még Neville is jobb nálam? – zsörtölődött a fiú.

- Biztos, mert Harry mellett ül – jegyezte meg epésen Lavender, miközben elvonult a barátnőivel.

Ron és Hermione összemosolyogtak. Lavender még mindig haragszik a két fiúra…

Harry lelassult mozdulatokkal átvetette a vállán táskáját, ahogy Seamusékkal kifelé jött a teremből.

- Én tuti nem megyek át – mondta a szőke fiú. – De nem is baj…

- Nektek hogy sikerült? – faggatózott Neville.

- Szerintem meglesz – mosolygott szerénykedve Harry, és titkon remélte, hogy Neville is bekerül majd Pitonhoz. Hiszen mostanában olyan ügyesen teljesített…

- Nagyon helyes – bólintott a fiú, majd suttogóra vette a hangját. – Láttam, Malfoy üstje felett zöld helyett citromsárga köd lebegett, szóval szerintem őt ki is húzhatjuk a listáról…

- Jó is lenne… Legalább az ő ökörködéseivel nem kellene foglalkozni…

A fiúk lassan odaértek a két prefektus mellé. Harry szomorkásan elfordította a fejét, és már indult is a nagyterem felé.

- Hová mész, Harry? – kérdezte gyorsan Hermione.

- Eszek valamit… - felelte az lassan, vissza se fordulva. - Nagyon éhes vagyok…

- Biztos ne kísérje…

De Harry már meg se hallotta a szavait, olyan távol járt.

A nagyteremben elég sokan tartózkodtak ezidőtájt. Sokan itt tanultak délutánonként, ha házuk klubhelyiségében nagy volt a hangzavar, mások uzsonnáztak vagy teáztak éppen. Harry is lehuppant a Griffendél asztalához, majd erőtlenül az egyik gyümölcsöstál felé nyúlt. Miközben egy tiszta kendővel a kivett almát törölgette, a tanári asztal felé pillantott, ahol megakadt a szeme a fájdalmas képű Remuson. A férfi őt nézte, szemeiből pedig mintha bűntudat sugárzott volna. Harry elfordult, és inkább beleharapott a gyümölcsbe.

Szülei és Sirius ott ültek mellette. Lily a kócos haját simogatta éppen, míg a két férfi azt figyelte, vajon erőre kapott-e már valamennyire.

- Szia Harry – köszönt rá egy lány hátulról.

- Szia Cho – mosolygott erőtlenül a fiú.

- Hallottam, hogy… szóval hogy rosszul lettél edzés közben.

- Nagyon kimerült voltam…

- Áh… értem… De… azért hétfőn már együtt fogjuk kergetni azt a baglyot, ugye?

- Persze.

- Már nagyon várom! – kiáltott vissza a lány futtában, kifelé menet a teremből.

Perselus a tanáriban üldögélt, az egyik falnak tolt íróasztalnál dolgozott. Két külön rekesznyi apró bájitalos fiola pihent előtte. Az egyiken „gyakorlás” felirat volt olvasható, a másikon „szintfelmérő”. A férfi épp mintát vett az utolsó üvegcséből, egy rózsasziromra cseppentette, mire az elfeketedett, és finom fehér porrá omlott. Meghökkent az eredményen, beírta az előtte heverő összegző pergamenre az érdemjegyet, majd lustán elnyúlt az asztalon.

- Nyomottnak nézel ki – jegyezte meg Rowena és egy szép csészét tett le elé, benne gőzölgő teával, melynek finom aromája már betöltötte az egész helyiséget. – Ez majd helyrehoz.

- Nyomott is vagyok – válaszolt erőtlenül Perselus. - Felmondok! – nyögte. – Longbottom Kiválóra vizsgázott…!

A jelenlevő tanárkollegák mosollyal nyugtázták a hallottakat. Perselus azonban beletúrt az egyre hosszabb hajába, nagyokat sóhajtva.

- Elegem van mindenből… - kezdte panaszosan, tőle teljesen szokatlanul. – Elegem van a baglyokból, a rajzokból, a zaklatásból… A diákok szabotálják az óráimat… Potter felgyújtja az egyik osztálytársát, a harmadikos griffendélesek pedig mind sugárban hányni kezdtek, mikor megkóstoltattam velük a bájitalt, amit készítettünk…Longbottom Kiválóra teljesít nekem, és még a pálcám is eltörik… - borult az asztalra keservesen.

A legtöbben megmosolyogták szokatlan monológját, majd újat hörpintettek teájukból. McGalagony azonban odalépett mögé.

- Ne aggódjon, Perselus, minden hullámvölgyből ki lehet lábalni. A fiatal tanárkollegák gyakran átélnek ilyen kríziseket. Én is hasonlókat tapasztaltam, mikor magukat tanítottam – pillantott Remusra, aki zavartan elmosolyodott.

Piton reménykedve felpillantott, kissé felbátorodva a vigasztaló szavakon. Rowena ott állt mellette, és kedvesen rámosolyodott.

- Minden vagyok én, csak nem fiatal tanárkolléga… - sóhajtott szomorkásan a férfi.

- Hozzám képest – emelte fel mutatóujját Flitwick professzor – még mindig szemtelenül fiatalok mind. Még előtted az élet, Perselus. Annyi lehetőség áll az orrod előtt! – lendült bele lelkesen. – Utazz! Kalandozz! – pillantott a mennyezetre távolba révedő szemekkel. Rowena és Piton összemosolyogtak. – Alapíts családot!

Erre azonban mindkettejük arcáról lefagyott a mosoly. Perselus hirtelen elsápadt, szemeinek játékos fénye kihunyt. Vonásai megkeményedtek, és szokatlanul meggyötört, szomorú ábrázatot öltött. Rowena hasonlóképpen festett, szánakozva a férfi vállára tette kezeit, ajkaival pedig némán formálta a szavakat: „Nem baj… ne törődj vele… nem tudhatja…”

- Bizony, emlékszem én még az én szent Millymre, hajjaj, micsoda szerelem volt az! Így megnőtt az összes gyermekünk! – mutatott egy saját magától alig magasabb mércét, de a látvány úgy tűnt, büszkeséggel tölti el.

Még McGalagony professzor is idegesen pillantott hol az áradozó piciny tanárra, hogy az egyre szürkülő Pitonra. Összepréselte az ajkait, annyira kínos volt a helyzet.

Remus számára azonban ott kínálkozott az alkalom, hogy végre valami többet is megtudjon Piton múltjáról. Miközben fél füllel Flitwick beszédét fülelte, végig Perselust figyelte, és gyanúsan méregette a férfi fájdalmas reakcióit. Vajon igaz lenne, amit Siriusék mondtak? Vajon tényleg van vagy volt Perselusnak családja…?

Harry, Madame Pomfreynak tett ígérete szerint a hétvégét ágyban töltötte. A Griffendél-toronybeli hálószobában ücsörgött, félig betakarózva, körülötte pedig mindenféle tankönyv és pergamen hevert. Mikor Seamus kifelé ment a szobából, borzongva megjegyezte, hogy rossz ránézni, amiért még ilyen szép időben is bent csücsül és tanulgat. Harry azonban be akarta fejezni a házi feladatait, a különböző fogalmazásokat, a rajzokat és elemzéseket Hagrid órájára, no és persze a büntetőfeladatot Pitonnak. Sokszor azonban egyszerűen elnyomta az álom, annyira fáradtnak és gyengének érezte magát. Ron és Hermione továbbra sem beszéltek vele, bár, amikor elmentek egymás mellett, Harry látta az arcukon, hogy legszívesebben változtatnának ezen. Elhatározta azonban, hogy ő nem fog kezdeményezni, hiszen nem érezte magát felelősnek a kialakult viszályban.

A két prefektus egyszer, halkan be is nyitott a szobába, ahol tanult, de épp szundikálva találták barátjukat. Hermione arcán szánalom keltette bűntudat jelent meg, látva a sok-sok tanulnivalót a fiú körül. Kicsit érezte, igazságtalan volt vele, amiért lehordta, és úgy tűnt, Harry valóban nem kevés időt tölt tanulással. Mikor azonban meglátta, melyik könyv olvasása közben aludt el régi barátja, végképp eloszlott minden dühe és sértettsége. Harry a „Vívásról kezdőknek” című könyv egyik példányát szorongatta gyenge ujjai közt.

A hétfő reggel ugyanolyan bágyadtan és csalódottan érte a diákokat, mint minden alkalommal. Az új hét első napja sosem örvendett különös közkedveltségnek, de a kissé kómás arcok nyomban felderültek, amint meglátták, hogy a négy ház négy fogója megint kiddics-talárban érkezik meg a nagyterembe. Sokan mosolyogva összesúgtak, mások izgatottan fészkelődni kezdtek. De igazából nem sokan tudták, vajon miért parádézik a négy játékos minden hétfő reggel a színes talárban. Azok leültek a többiek közé. Draco pökhendi arcot vágva magára vonzott minden tekintetet a Mardekár asztalánál, Harry azonban csak sejtelmesen mosolygott.

- Baglyok! – rikkantotta egy másodikos a Hollóhát asztalánál. Minden tekintet egyszerre fordult a plafon felé, a befelé özönlő madárseregre.

Harry megmarkolta Tűzvillámját, felállt, és fél lábát a padra tette, hogy ha kell, jó erősen ellökhesse magát. Stebbins is kilövésre készen ácsorgott a két asztal közt, Cho pedig egyenesen a Piton professzor felett keringő állatokat figyelte. Draco egy kihívó pillantást küldött Harry felé.

- Ahogy akarod, Malfoy! – határozta el magában az.

Egy gyöngybagoly meredeken Piton felé ereszkedett.

- Harry! – kiáltotta Cho.

- Most!

A négy fogó egyszerre lendült fel a levegőbe, a látványra pedig a terem egy emberként hördült fel. Beleszáguldottak a madarak sűrűjébe, akik heves suhogással és kapálózással tiltakoztak repülésük megzavarása ellen. Mind a négyen afelé a szerencsétlen példány felé röppentek, amely Piton elé éppen lepottyantotta küldeményét. A férfi állva elkapta a barna borítékot, és azt figyelte, van-e a madáron valamilyen ismertetőjel. Látott egy nagy, fehér foltot a hasán, melynek a közepén egy barna paca éktelenkedett. Igyekezte az emlékezetébe vésni a képet, majd vágyakozva nézte a négy repülő fiatalt.

Cho, vékony alkatát és kis súlyát kihasználva könnyedén kerülgette a zavarodott „postásokat”, míg Stebbins belefutott egy halom felháborodott nőstény madárba, akik össze-vissza csipkedték a fülét és karjait. Draco fentről igyekezett lecsapni a megrémült madárra, Harry pedig alulról próbálta elzárni a menekülési útját. Cho kinyújtotta a jobb kezét, ujjai pedig már a madár tollait érintették, mikor a lény feleszmélt az alattomos támadásra. Ijedtében félre akart röppenni, de ezzel pont a lány hasának rohant. Cho rögtön rákulcsolta kezeit, és félre próbált állni, elkerülve a megkergült forgalmat. Draco azonban meglökte a seprűjét, és, mintha csak a cikeszért versengene, folyamatosan nekiütközött. Bal kezével átnyúlt a két seprű fölött, szárnyon ragadva a rikoltozó madarat, és kitépte a lány karjaiból. Cho sikítva nekirepült az egyik lelógó zászlónak, jól belegabalyodott, és lesodródott a seprűjéről. Szerencséjére nem zuhant magasról, mert ráesett a még mindig esetlenül kapálózó Stebbinsre, és együtt értek földet – a Hugrabug asztalának közepén.

- Malfoy! – kiáltotta dühösen Harry.

A fiú diadalittasan kacagott, feltartva a szárnyainál fogva a baglyot, mint valami csirkét, és már repült is a tanári asztal felé. De a madár végre önállósította magát, és lábának hegyes karmaival mély sebeket ejtett a fiú arcán, nyakán és kezein. Draco üvöltött, mert a karmolások mentén vér buggyant ki a sebeiből. Meglazult a szorítása, a madár pedig kiszökött ujjai közül. Megszorongatott szárnyaival ugyan csak esetlenül tudott csapkodni, de elillant a Malfoy-fiú elől. Harry azonban gondolkodás nélkül utána eredt, és még mielőtt a bagoly kirepülhetett volna a fenti ablakok egyikén, eléje vágott. Lekanyarította a válláról a köpenyt és azzal fogta fel a madarat, mint valami zsákkal. A tehetetlen postás vergődött még párat kétségbeesésében, majd megadta magát, és nem is próbálkozott többé.

A négy fogó és Piton professzor újfent Dumbledore professzor irodájában kötött ki. A múlt heti látogatástól csak az különböztette meg a mostanit, hogy a négy diák igencsak viharvert állapotban járult az igazgató elé. Mind tele voltak kisebb-nagyobb karmolásokkal (Draco esetében inkább nagyobbakkal), madártollakkal és bagolypotyadékokkal, hajuk is kócos volt. Piton professzor többé-kevésbé mosolyogva nézte őket. Az igazgató előtt az asztalon ott remegett az elfogott madár, megtépázva és megszorongatva. Szerencsétlen pára félénken pillantott a jelenlevőkre és moccanni sem mert.

- Meg kell, hogy dicsérjelek titeket – kezdte az igazgató. – Sikeresen teljesítettétek az általam kért feladatot. Öt-öt ponttal jutalmazom mindegyik házat…

- Cs-csak öt ponttal? – háborodott fel Draco. – Hiszen mind a testi épségünket kockáztatva rep…

- Majd ha úgy látom, hogy a házak közt sikeresebb együttműködés jön létre, talán megtoldom a pontokat, Draco. Most pedig… mehettek.

Malfoy fújtatva kivonult, köszönés nélkül, Cho pedig a kissé szégyenkező Stebbinst követte. Harry utánuk nézett, de nem ment ki velük.

- Tekintve – sóhajtott hamiskásan mosolyogva -, hogy… ismerem a helyzet részleteit… és hogy én voltam az első gyanúsított – tette hozzá gyorsan, még több hitelt adva szavainak – maradhatok… esetleg? 

- Maradhatsz, Harry… Ha Piton professzornak nincs ellene kifogása.

- Nincs.

- Megkérdezhetem… mi érkezett a mai borítékban?

- Még nem bontottam fel – motyogta a bájitaltan professzor, még mindig a kezében szorongatva a küldeményt.

Szorongva feltépte a hátulján a pecsétet, de ezúttal hiába keresett benne pergament. Egy piros masnival átkötött, körülbelül húsz centi hosszú fekete hajtincs hullott az asztalra…