Chloe

- Úgy tűnik, a felnőtteknek egészen más félelmei vannak, mint a korunkbelieknek… - töprengett Hermione, miközben ő és Harry a nagyterem felé sétáltak. Szokatlanul halk volt mostanában.

Két hét telt el a mumusos eset óta, és ha a közvélemény csillapodott is, ő és Harry egyáltalán nem feledték el, amit láttak. A lány nem tudta levetkőzni azt a sanda gyanút, hogy Harry sejti a mumus alakjának okát, csak nem akarja neki elmondani. Hallgatni azonban kellemesebb volt, mint beszélni róla, ezért inkább nem erőltette a dolgot.

- Megint hétfő – sóhajtott Harry. – Hihetetlen, mennyi órát kihagytunk… Még a vívásról is lemaradtunk…

- Gondolom, azt sajnálod a legjobban.

- Bár az lenne ma, és nem Trelawney… - sóhajtott a fiú.

- Miért nem adod le azt a hülye jóslástant? Semmire sem mész vele!

- Áh, nem tudom… - fintorgott Harry. – Amióta a jóslat itt őrködik felettem, valahogy egészen másképp viszonyulok a dologhoz… Odafigyelni persze még mindig nem tudok, de…

- Csak nem azért jársz, hogy esetleg elcsípj egy újabb IGAZI jóslatot attól a nőtől? Szerintem akkor mehetsz még pár kört, megbukhatsz egyszer-kétszer… Talán összejön…

Harry elvigyorodott.

Beléptek a terembe, és leültek az asztalukhoz, ahol a ház fele már evett.

- Hermione – hallotta meg a lány Anthony Goldstein hollóhátas prefektus hangját. – Ide tudnál jönni egy picit? Kaptunk egy pár utasítást a gondnoktól, mint prefektusok… Ron hol van? – kérdezte a fiú, összevonva a szemöldökét.

- Sakkozik Seamusszel, azt hiszem. Mindjárt jönnek.

- Mindegy. Gyere, nézd, itt van…

Harry már nem hallotta, mit beszélnek, mert átmentek a Hollóhát asztalához. Így hát inkább nekilátott a finoman gőzölgő reggelinek. Hörpintett egyet a töklevéből, mikor meglátta Pitont, amint fekete talárjában magasztosan belibben a terembe. Most nem szokásosan feketében virított: sötétzöld, szépen hímzett mellény volt rajta, a haja pedig megint hosszú volt – Harry először látta, hogy a professzor mindenki előtt így mászkál. Felbukkanására persze elnémultak egy pillanatra, és összesúgtak az asztaloknál a diákok. A férfi azonban kifejezéstelen arccal vonult a helyére. Leült szemben a diáksereggel, akik mind őt bámulták. Maga Remus is oldalra fordult, de nem igazán mert szólni semmit. Harry részvétteljes pillantást küldött feléje, de a bájitaltan tanár mintha csak kifelé nézett volna a fejéből.

- Harry – ráncigálta meg talárját Seamus, aki végre befejezte Ronnal a sakkozást.

- Mivan?

- Tudod, mit hallottunk a hugrabugos Summerstól és Lauratól? – mutatott előre két ifjabb növendékre, akik egészen közel ültek a tanári asztalhoz.

- Azt mondják, olyan két hete Piton kapott valami küldeményt – súgta Parvati.

- Emlékszel? Szabályosan kivágtatott a teremből!

- Biztos megint a minisztérium küldött neki valamilyen figyelmeztetést! – kuncogott Dennis Creevey.

- Na és… Lehet tudni, hogy mi volt abban a levélben?

- Laura azt mondta, nagy alakú boríték volt… Mintha két rajzot láttak volna.

- De bármi is volt – harapott nagyot Colin egy körtébe -, nagyon felzaklatta Pitont.

- Szóval azt mondjátok, hogy valaki levélben molesztálja Pitont? – suttogta Lavender.

- Miért nem nekem jutott eszembe! – emelte az égre a tekintetét Victoria Frobisher, aki előző évben majdnem őrző lett. A mellette ülő Neville szemei felcsillantak, jelezvén, hogy neki is tetszik az ötlet.

- Bárki is az, aranyba kellene foglalni a kezeit! – vonta le a konklúziót Dean.

Harry nem lelkesedett annyira a dologért, mint házának társai, de igyekezett vigyorogni.

- Baglyok! – rikkantotta a hugrabugos Moon.

- Na, most meglátjuk, kap-e megint valamit! – kacsintott át hozzájuk Justin.

Amíg mindenki látszólag a postájával volt elfoglalva, sokan titokban, a pletyka hatására Pitont is kémlelték. A professzor azonban fel sem pillantott, úgy fogyasztotta reggelijét. Egy barnás tollazatú postabagoly azonban megcélozta egy küldeménnyel, mely egy, az előzőhez hasonlóan nagy alakú borítékból állt. A férfi hátrahőkölt, mikor a levél az előtte lévő kenyeres kosárba pottyant. A címzés szerint megint az övé volt, letette hát kanalát, kimérten megtörölte a száját egy kendővel, és fanyalogva, de felbontotta.

- Nézzétek! – intett a fejével Luna halkan a másik oldalról. – Megint kapott valamit…

- Megint nagy alakú boríték… - suttogott Padma.

- Két knútban fogadok, hogy megint…

- POTTER! – kiáltott fel paprikavörösen Piton.

Az egész terem összerezzent a hangjára. Görcsösen szorongatta az imént kapott boríték tartalmát, felállt a helyéről, és a Griffendél asztala felé tartott.

- Harry! – suttogtak asztaltársai.

- Azt ne mondd, hogy te voltál!

- Komolyan te küldted neki azokat a… - lelkendezett Colin.

Amint tanáruk odaért Harry mellé, elcsendesedett az egész terem. A férfi szó nélkül elrángatta az asztaltól Harryt, aki csak botladozva tudta követni toszogatását, majd mindketten kimentek a teremből, otthagyva a többieket.

- Aú! Mit…?

- Fogd be a szád, és menj előttem! – lökött rajta egy nagyon Perselus.

- Na de…!

- Azt mondtam, hogy FOGD BE A SZÁD! – rivallt rá a férfi, és tovább lökdöste a Mardekár pincehelyisége felé. Ott berontottak a tanári szobába, Piton elvágtatott az íróasztaláig.

Az egyik fiókból előszedett egy-két másik pergament, majd kitaszigálta a fiút onnan. Ahogy haladtak az egyre világosodó folyosókon, Harry rájött, hogy az igazgató irodájához vezet az útjuk.

- Száraztészta! – mondta sietősen a jelszót a professzor, mire a bejáratot őrző szobor forogva feltárta a csigalépcsőt.

Mindketten előrelendültek, majd kopogás után bementek az irodába.

Harry nem tudta, mi ütött tanárába. Annyira durva volt, és dühös, amilyennek csak ritkán látta eddig. Arcán néma őrület tükröződött, bőre szinte elfakult a méregtől.

Sirius, aki nem tudta megállni, hogy ne kövesse őket két szellem-társával, tajtékzott a dühtől. Legszívesebben nekiesett volna ősi riválisának, amiért az így bánt szeretett keresztfiával.

- Áh, Perselus – pillantott fel asztala mögül Dumbledore.

- Igazgató úr – szedte össze magát egy pillanatra Piton. – B-bizonyítékaim vannak ez ellen a… a diák ellen, hogy levélben, visszataszító módon zaklat engem! Olyasvalamivel, amivel egészséges elméjű ember sohasem okozna fájdalmat másnak! Ez a gyerek beteg! – kiabálta.

- Perselus, kérem…

- Megbíztam benned! – üvöltötte Piton. – Azt hittem, tartani fogod a szád! Megtámadtál! Többször is! Az emlékeimbe is betörtél, de én minden alkalommal szemet hunytam ezek felett, mert azt hittem, más vagy, mint az a semmirekellő apád!

- Én… én nem… - dadogta Harry reszketve. Az volt a szörnyű érzése, hogy Piton ott helyben nekiesik és megfojtja.

- Perselus! – állt fel a székből Dumbledore.

- Ugyanolyan pokolravaló, szánalmas alak vagy, mint ő meg a keresztapád! Hogy… - csuklott meg a hangja dühében – hogy merészelted?!

Az igazgató asztalára dobta a korábbi levéllel érkezett két rajzot, és a mostaniakat. Az egyiken egy békésen égő kandalló volt, előtte egy gyermek játékaival, a másik azonban már sokkal rettenetesebb. Egy nagy lángokkal égő házat lehetett látni, igaz, a sok vörös és narancssárga vonaltól nehéz volt kivenni a körvonalait is. Harry remegő kezekkel fogta meg a pergameneket, sorra végignézte őket, majd ijedt szemekkel nézett tanárára.

Az elkapta a gallérjánál, és közel rántotta magához.

- Csak te lehettél, senki más, hiszen csak te tudsz erről ennyit! És tudom, hogy van az évfolyamotokon egy rajzban tehetséges diák, az a Thomas! Gondolom, ő dobta össze neked ezeket a förmedvényeket! Biztos azért fényképezget mostanában ilyen sokat, hogy ne tűnjön fel, milyen ügyesen rajzol! Hány embernek még mondtad el? A fél iskola azon röhög, hogy Per…?

- Perselus! – zengett fel Dumbledore figyelmeztető hangja. – Elég! Harry, add ide a rajzokat!  - kérte el a pergameneket.

A bájitaltan tanár még mindig nem engedte el Harry talárját. A fiú azonban már tudta, miről van szó. Visszatért önbizalma, hiszen érezte, hogy igazságtalanul vádolják.

Az igazgató hümmögve tanulmányozta a képeket, majd komoly arckifejezéssel Pitonra pillantott.

- Honnan vannak ezek?

- Kettő a mai postával érkezett, kettő pedig pár héttel korábban.

- Valami információ a feladótól?

- Semmilyen üzenet – felelte Piton, de gyilkos szemekkel Harryre meredt.

- Hát rendben – köhintett Dumbledore, majd felemelte a pálcáját. – Legillemens!

Harry némán figyelte, ahogy az igazgató tanára elméjében kutat. Semmilyen ellenállást nem tapasztalt Pitonnál. Mikor végeztek, Dumbledore csodálkozó szemei döbbenten pattantak fel, és égetően meredtek Harryre. Perselus is elégedetten fordult felé. A fiú érezte, hogy elsápad, és nyelt egy nagyot. Hiszen minden bizonyíték ellene szól…

- Harry, válaszolj kérlek őszintén. Te küldted Piton professzornak ezeket a leveleket?

- Nem! – rázta meg a fejét Harry. – Én sohasem tettem volna ilyet! – még Dumbledore is Piton mellé állt!

- Ne hazudj, te kis… - kapott utána Perselus, de megvillanó zöld szemek elnémították. Fájdalmasan nézte az egykor oly ismerősnek tűnő arcot, majd zavarodottságában félrepillantott, és a szőnyegre meredt.

- Nem én voltam… Én sohasem tudnék ilyesmiből gúnyt űzni… - suttogta Harry, óvatosan megfogva a férfi talárját. – És esküszöm, nem mondtam el senkinek! Nagyon nehéz magamban tartani, de… Senkinek nem beszéltem erről. Ha – szipogott egyet, és egy gyors mozdulattal megtörölte a szemeit, amire még Piton is felkapta a fejét -… ha nem bízott bennem… miért nem hajtott rajtam végre valamilyen felejtésátkot?

- Ártatlan, míg be nem bűnössége be nem bizonyosodik – szögezte le Dumbledore, kissé fellélegezve.

Perselus nézte a nagy, remegő, zöld szemeket. Felemelte a múló idegességtől még reszkető, kezeit, és bő talárjával óvatosan megsimogatta a fiú arcát, felitatva annak könnyeit.

- J-jól van… - mondta halkan. – Jól van… - sóhajtott, mikor Harry odalépett hozzá, és átölelte. – Sajnálom – suttogta meglepetten, borzalmas önváddal a hangjában. Megölelte a fiút, megsimogatta annak kócos haját. – Sajnálom…

- Debbi paj – hallatszott Harry tompa hangja. Mikor újra elvált tőle, megtörölte az orrát, és alig láthatóan elmosolyodott.

James szinte szörnyülködve nézte, hogy a bőregér a fiát ölelgeti, azok után, amiket a fejéhez vágott. Ha tehette volna, ott helyben megátkozta volna Pitont, hogy az soha többé ne bánthassa gyermekét. Lily azonban közelebb lebegett az asztalon heverő négy rajzhoz, melyek most az igazgató előtt hevertek, egymás mellé téve.

- Ki küldhette ezeket a képeket? – kérdezte Harry végül.

- A Rend iskolán belül dolgozó tagjait kizárhatjuk. Én nem voltam, és kétlem, hogy McGalagony professzor ilyesmire vetemedne. Kupor már nem él, Mordon pedig teljes szívéből sohasem hitte el a történetet, még ha ő is fogott el, Perselus.

A férfi bólintott, jelezvén, hogy egyetért az eszmefuttatással.

- Rossz, hogy a varázslók levelein nincs pecsét… - töprengett Harry. – A mugli borítékokra mindig tesznek pecsétet, így abból ki lehet következtetni, hol adták fel…

A két felnőtt mágus felvillanó pillantást váltott.

- A bagoly! – mondták ki egyszerre.

- Bagoly?

Dumbledore hátradőlt a székében.

- A posta szolgálatában lévő baglyok meg vannak gyűrűzve. Ez a jelzés tartalmazza a tulajdonos posta adatait. Ha meg tudnánk kaparítani a madarat…

- Megtudnánk, hol adták fel… - fejezte be a gondolatmenetet Piton.

- Talán… azzal a bagolyhívó bűbájjal, amit a nyáron tanított nekem…

- Az nem jó, akkor az összes bagoly felém repülne…

- Um! Én összeszedhetem a négy ház fogóját, hogy álljanak készenlétben. És közösen megkergetnénk a madarat. Valaki közülünk biztosan elkapná!

- Kergetni egy baglyot? – fintorgott Piton.

- Nem lehet nehezebb, mint a cikeszt! – vágta rá Harry, egyre jobb hangulatban. – Beszervezem a hollóhátas Cho Changot, meg a hugrabugos William Stebbinst, de Malfoyról önnek kell gondoskodnia, mert vele nem állok szóba.

Perselus némán Dumbledorra pillantott.

- Attól tartok, mást nem tehetünk…

- M-melyik napra szervezzem be őket?

- Eddig mindkét levél hétfői napon érkezett…

- Akkor… jövő hétfőre?

- Jövő hétfő, Harry.

- Szólni kellene majd Frics úrnak, hogy engedje meg, hogy seprűt vigyünk a nagyterembe…

- Emiatt ne aggódj – bólintott az igazgató. – És Harry. Az ügy, a kiszivárgott információk ellenére még mindig titkos.

- Nehéz lesz titokban tartani, uram. Így is… így is mindenki tudja már, hogy valaki zaklatja Piton professzort… a hugrabugosok látták, hogy az első levélnél is milyen mérges lett… ma hallottam a többiektől…

- Reméljük, másnak nem jut eszébe hasonlóan „remek” ötlet – sóhajtott Dumbledore -, mert akkor bizony nehéz lesz megtalálnunk az igazi tettest. Ma, azt hiszem, többet már nem tehetünk. Harry, menj órára a többiekhez. És ne feledd a hétfőt.

- Igenis, uram…

Mind ő, mint Piton elhagyták az igazgató irodáját. Némán ballagtak a kihalt folyosókon. Az órák már rég elkezdődtek, mindenki a tantermekben tartózkodott. Az egyik sarkon Harry váratlanul leült egy padra.

- Mi a baj?

- Legalább… egyszer szeretnék büntetlenül lógni jóslástanról vagy mágiatörténetről… jóslástanról – pillantott az órájára mosolyogva, látva az időt.

Perselus megállt fölötte, és lehajtott fejét figyelte. Nem néz a szemébe, gondolta. Észrevétlenül sóhajtott egyet, megforgatta a szemeit, és szóra nyitotta ajkait.

- Nem szükséges bocsánatot kérnie még egyszer – előzte meg Harry, ami meglepte. – Én… nem haragszom…

A férfi megkönnyebbülten leült Harry elé a földre. Felnézett annak nagy zöld szemeibe, amin a fiú kissé meglepődött. Ragyogóan sötét íriszei csillogtak, ahogy tanítványa arcát fürkészte.

- N-nem haragszom – mondta Harry megilletődve -, csak… csak ne bántsa többet az édesapámat… én… olyan szörnyű ilyesmit hallani róla…

- Bocsáss meg, kérlek – mondta Perselus egészen különös, sugárzó arccal.

Harry óvatosan elmosolyodott, és bólintott.

- Van… van ötlete, kitől jöhettek a rajzok?

- Természetesen van, de lehetetlennek tartom…

- Nem is reménykedik? Egy picit se?

- Megtanultam az évek alatt, hogy ilyesmiben reménykedni botor dolog lenne…

- Lehet, hogy… hogy…

Piton megrázta a fejét.

- A fiam akkoriban még nem tudott rajzolni. Túl kicsi volt ahhoz.

- Akkor hát… nem lehetséges, hogy… később rajzolta? Évekkel később? Hogy… túlélte a szerencsétlenséget?

- Kár ilyesmiben reménykedni… Biztosan valamelyik azok közül, akik ott voltak, és… azt tették… talán megtudták, ki lakott ott, és…

- De… miért vártak volna ennyit?

Nem kapott választ. Harry érezte, hogy tanára maga igyekszik megcáfolni minden apró lehetőséget, elvág minden új szálat, nehogy illúziókba ringassa magát. Ezáltal óvja meg magát a csalódásoktól…

- Én azért remélem, hogy ő az – mondta határozottan. – Remélem, hogy Lamerin az.

Piton nem szólt, csak mosolyogva megtörölte a fiú maszatos arcát.

- Na?! – fakadt ki egy emberként a Griffendél torony, mikor Harry belépett a klubhelyiségbe. – Mi volt?

- Maradhatok – felelte Harry halkan. – Nem fognak kirúgni…

- Itt nem is az a kérdés! Te voltál?

- Tényleg te küldted azokat a leveleket, Harry?

- Dehogyis! És az igazgató üzeni, hogy senki meg ne merje próbálni hasonló módon zaklatni a professzort. Vegyétek komolyan, tényleg, mert… - hallgatott el, mert látta, hogy szavain csak mosolyogni kezdtek a többiek, néhányan még legyintettek is – mert… mert azzal csak engem kevertek bajba – hazudta.

Erre már mindenki felfigyelt.

- Micsoda?

- Figyelni fognak, hogy én csinálom-e… - folytatta a csúsztatást Harry. Gyűlölte, ha barátainak füllentenie kellett, de a cél érdekében most le kellett állítani az elvetemült osztálytársakat. Néhányan biztos el mertek volna küldeni valamilyen zaklató levelet.

Barátai felhördültek azon, hogy milyen jogon gyanúsítják őt, és bosszúsan a kandallóba dobták a már elkészült leveleket.

Harry elvigyorodott. Sikerült. Ebből a házból senki sem fog merni írni, és így a fogóknak is könnyebb dolga lesz majd.

- Padma – lépett oda Parvati hollóhátas ikerhúgához. – Elvinnél a házatok klubhelyiségébe? Beszélnem kell Choval…

- Mit akarsz te Chotól? Azt hittem, nem bírjátok egymást – horkant fel Ron.

- Semmi komoly…

- Persze, gyere csak! – kacsintott a lány.

Harry sohasem járt még a Hollóhát klubhelyiségében. Az odavezető utat is csak hellyel-közzel ismerte, jelszó híján azonban jó sokáig álldogálhatott volna a Merlint ábrázoló festmény előtt.

- Heuréka! – szólt Padma, majd feltárult előttük a kép. Egy rövidke sötét folyosón mentek végig, majd megérkeztek az ízlésesen berendezett, lila fali kárpittal borított klubhelyiségbe. Az ott lévők kicsit furcsállták, hogy egy griffendéles van náluk, és össze-összesúgtak a háta mögött.

- Szia Luna – köszönt zavartan Harry az egyik székben csücsülő lányra.

- Óh… Harry – mondta búgó hangon Luna. – Mit keresel itt?

- Én… Chohoz jöttem…

- Áh, értem…

- Felmegyek a szobájukba, és szólok neki – ajánlotta Padma.

- Köszi.

Cho Chang csodálkozva dugta ki a fejét az árnyékból.

- Harry? Padma azt mondta, engem keresel…

- Ö… igen. Beszélhetnénk? – pillantott körbe a zsúfolt teremben. – Kettesben?

- Persze – pirult el a lány. – Gyere… menjünk…

Kiléptek a folyosóra, és Cho már alig várta, hogy Harry megfogja a kezét, vagy kicsit közeledjen hozzá, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette:

- Tudod, merre van a Hugrabug klubhelyisége?

- Öh… - mondta egy kicsit csalódottan a lány. – I-igen, persze.

Hogyne tudnád, hisz Cedric is hugrabugos volt, motyogott magában Harry, kissé mérgesen. Szerencséjük volt, mert épp az egyik prefektusba botlottak.

- Hannah! De jó, hogy pont itt talállak! – lélegzett fel Harry. – Tudnál szólni a fogótoknak?

A lány bólintott, és egy perc múlva már ki is küldte Stebbinst.

- Harry, mire véljem ezt az egészet? – kérdezte kicsit sértődötten Cho.

- Mindent elmesélek, csak gyertek velem!

- A fia?! – ejtette el Remus majdnem a csészéjét. – Perselusnak van egy fia? – kérdezte újra döbbenten.

- Ott voltunk, hallottuk! – járkált fel-alá Sirius, közben hevesen gesztikulálva.

- Ezt… nem is tudtam… Sose tudtam, hogy van családja… - motyogta James.

- Nem biztos, hogy „van” – nyomta meg a szót Lily. – Lehet, hogy már… nem élnek… Ez megmagyarázná, miért volt ennyire mérges…

- Akkor is… te jó ég! – sóhajtott Lupin. – Ez hihetetlen…

- És Harry tud róla! – fakadt ki Sirius. - És simogatta az arcát, meg ölelgette, meg minden! Miután lehordott minket James-szel a sárga földig! Mintha semmi sem történt volna! Harry még sírt is, úgy megbántotta őt, de mégsem haragudott rá.

- Hihetetlen… - meredt maga elé Remus. Felrémlettek előtte az elmúlt nyár azon pillanatai, melyeket Perselus társaságában töltött; minden szó, melynek akkor nem tulajdonított jelentőséget… dolgok, melyek teljesen furcsának és idegennek hangzottak egy érzelemmentesnek és magányosnak hitt férfi szájából… Sok dolog most új értelmet nyert számára…

- Szóval ez a helyzet – fejezte be Harry. – El kell kapnunk jövő hétfőn azt a baglyot, amely levelet próbál kézbesíteni Piton professzornak. Malfoy is segíteni fog elvileg, de vele majd beszélnek a tanárok, vagy akik akarnak, mert én hányok tőle. A lényeg, hogy a madár sértetlen maradjon, és eljusson Dumbledore professzorhoz.

- És miért nem küldenek fel egyszerűen egy Immobilus-bűbájt a levegőbe? Azzal mozdulatlanná dermedne az összes állat – mondta kicsit bosszúsan Cho.

- Postabaglyokra nem hat az Immobilus-bűbáj, Chang – vetette oda Stebbins. – Különben mindenki könnyűszerrel levadászhatná a madarakat az égről, hogy ellophassa a kézbesítésre váró leveleket.

Harry némán nézte a lányt.

- Cho, ha nem akarod csinálni, inkább most szólj, és beszervezünk pár hajtót, vagy mittudomén…

- Nem mondtam, hogy nem vagyok benne – csillant meg a lány szeme elszántan.

- Remélem, Malfoy nem fogja magánszámnak vélni a dolgot – sóhajtott Stebbins. – Semmi kedvem a baglyokon kívül még vele is bíbelődni – mondta fintorogva, mintha valami magas lóról beszélne. – Azért remélem, ti se nagyon fogtok majd akadályozni – tette hozzá, olyan pökhendi fintor kíséretében, hogy azt lehetett hinni, valaki megátkozta egy ilyen kinézettel. – Chang, te az előző tanévben se teljesítettél valami… kiemelkedően… Potter – vigyorodott el kényszeredetten -, te meg ugye kihagytad szinte az egész évadot. Gondolom, kell egy kis idő, míg újra belerázódsz… a dolgokba. Ha lehet, hát kapja el az, aki a legjobb közülünk… Nos… akkor hétfőn – intett feléjük, majd lebegő talárral visszament az épületbe.

Harry és Cho egy darabig döbbenten nézték a tó mellől, ahol eddig tanácskoztak, majd a fiú elfintorodott.

- Mekkora egy hólyag!

Cho nevetésben tört ki, és Harry se tudta megállni mosolygás nélkül.

- Az hát.

Egy rövidke percre találkozott a pillantásuk, majd zavartan elfordultak.

- Akkor… szerintem menjünk is vissza…

- Végre! Vívás! – dörzsölte össze a tenyerét Harry, az öltözőben, míg a többiek begombolták magukon a fehér védőruhát. Az egész hatodikos évfolyam jelen volt, kivételesen. Nagy volt ugyan az érdeklődés, de a nagytermet nem lehetett minden alkalommal átrendezni és felforgatni, ha egy csoportnak vívás-órája lett volna. Emellett az átöltözködés és a bemelegítés is sok időt elvett az órából. Így minden évfolyamon együtt gyakoroltak a különböző házak diákjai, gyakran akár egymás ellen is.

- Helyes, látom, készen vagytok – mosolygott Remus a lányokra, akik hamarabb végeztek az öltözködéssel. – Padma, Mandy, szeretném, ha ti vezetnétek a bemelegítést, a megbeszélt szabályok szerint, amíg én Harrynek és Hermionenak megmutatom azokat az alapműveleteket, amiket ti már megtanultatok.

- Áh, jönnek már a fiúk is! – vigyorgott Parvati. – Mi tartott ilyen sokáig, kislányok? Mi sokkal hamarabb készen voltunk!

- Nagyon vicces, Miss. Griffendél – fintorgott Terry Boot, a minden csínyben benne levő hollóhátas fiú. – Gondolom, a nagy sietségben nem is vettétek észre, hogy végignéztük az öltözködéseteket. Csupán emiatt késtünk – riposztolt a fiú elégedett vigyorral.

A lányok persze rögtön hápogni kezdtek a felháborodástól, és mind Remust nyaggatták, hogy büntesse meg a fiúkat.

- Ugyan, Susan, biztos vagyok benne, hogy csak vicceltek – nyugtatgatta őket a professzor. – Gyerünk, gyerekek, kezdjétek a bemelegítést, hogy több időnk maradjon az új mozdulatokra. Ez magára is vonatkozik, Mr. Malfoy! – mondta erősebben, mivel Draco épp heves párbajt vívott Nott-tal.

Harry döbbenten nézte, milyen ügyesen bánik Malfoy a pengével. A mozdulatairól látni lehetett, hogy évek óta ismeri és gyakorolja őket, csiszolja, hogy még tökéletesebbek legyenek. Messze az évfolyam fölött állt a képességeit látván, Remus azonban nem hagyta, hogy kibújjon a közös tanulás alól. A fiú vicsorogva, de engedelmeskedett a felszólításnak, de még volt ideje küldeni egy kevély pillantást Harrynek. A diadalittas mosoly ott csücsült ajkain, élvezve, hogy ebben a tárgyban vitathatatlanul ő a jobb, és nem Potter.

Amíg Harry igyekezte olyan könnyedséggel utánozni Remus mozdulatait, mint ahogy a férfi tette, addig Hermione kicsit nehezebb esetnek bizonyult. Gyakran szinte görcsösen próbált ragaszkodni minden apró mozzanathoz, ami megnehezítette a haladást. Hiába koncentrált, a maximalizmusa most ellene dolgozott. Minél összetettebb volt egy lépés, annál idegesebben fogott neki, és nem ritkán még a saját lábában is elbotlott a nagy igyekvésben.

- Mi van, Granger? Csak nem bosszant, hogy ebből a tárgyból is olyan hülye vagy, mint jóslástanból? – kuncogott Pansy Parkinson.

- A mugliknak nincs ehhez érzékük… - sóhajtott Millicent.

- Ne is törődj velük, Hermione – vigasztalta a lányt a hollóhátas Sarah Fawcett. – Neked még ez az első órád, érthető, hogy nem tudsz annyit, amennyit ők…

Remus „egy-kettő-szúr!-ja közben néhány tanár az ajtó rejtekéből és a boltívek mögül leste a diákokat. McGalagony professzor a büszkeségtől dülledő mellkassal nézte a házának Patil-lányát, aki ikertestvérével együtt kifejezetten ügyesnek bizonyult. Mosolyogva mutogatta a többieket is Félig Fej Nélküli Nicknek, aki hümmögve bólogatott. A Véres Báró is megtisztelte jelenlétével a gyülekezetet, ami azt jelentette, hogy Hóborc szerencsésen távol maradt az óráról, megkímélve mindenkit a tréfáitól. Frics úr a macskáját simogatva állt az ajtóban, és kissé hunyorgó szemekkel nézte, mekkora a nyüzsgés és felfordulás a teremben. Hol itt a rend, amely a békés étkezésekkor uralkodni szokott? Az asztalok félretologatva álltak a falnál, helyüket kiterített gyakorlófelület foglalta el, a padlót védőburkolat fedte. Pástok is álltak, egymás mellett, noha a diákok még nem voltak azon a szinten, hogy egymás ellen küzdjenek.

Susogást hallott maga mellett. Oldalra lesett, és látta, hogy az igazgató is megérkezett. Dumbledore gyorsan végigszemlélte a csődületet a teremben, nem titkoltan Harryre pillantott, majd mosolyogva tovasétált.

Rowena azon a helyen állt, ahol a tanári asztal szokott lenni. Felült annak szélére, majd Pitonra mosolygott.

- Ügyesek, nem?

A férfi néma sóhajtással válaszolt.

- Nálatok nem kellett ilyesmit tanulni?

- Az apám nem foglalkozott ilyesmivel – pillantott vissza Perselus.

- Már nálunk sem volt hagyománya, pedig az apám még tudott vívni fiatalkorában. A kardja még most is ott lóg a kandalló felett, otthon…

Rowena most sokkal lezserebben volt felöltözve, mint általában. Szűk mugli farmernadrág volt rajta, és egy vörös, spagettipántos top. Dekoltázsa igencsak kihívó volt, melltartójának pántja is elővillant néha. A látvány a tradicionális, varázslócsaládban felnövő diákok körében nem kis megbotránkozást váltott ki, a mugli-ivadékok azonban díjazták a nő változékony külsejét.

- Harry ügyes, nem gondolod?

- Ez az első órája. Még túl mereven csinálja.

- De tudod milyen: ha valami nem megy, úgyis fogja gyakorolni…

Perselus csak sóhajtott egyet.

- Mi a baj?

- Nagyon összejött most minden…

- Még mindig a mumus miatt szomorkodsz?

- A levelek jobban aggasztanak.

- Még mindig nem reménykedsz?

- Nem szabad ilyesmibe kapaszkodnom. Sokkal inkább tartok attól, hogy a halálfalók állnak a dolog mögött.

- Azt hiszed, zsarolni akarnak?

- Attól félek, hogy van mivel zsarolniuk…

- Hogy náluk van a fiad? – sápadt el Rowena. – Vagy náluk volt?

- De miért? Miért vártak volna ennyi ideig? – ölelte át magát Perselus.

- Hétfőn reméljük, minden kiderül – simogatta meg a karját a nő.

- Mit beszéltél Choval? – kérdezte Ron, miközben vasárnap délelőtt Roxmorts utcáin sétálgattak. Ő és Hermione fogták egymás kezét, úgy kerülgették a szembe jövőket.

- Semmi különöset. De végig éreztem rajta, hogy azt szeretné, ha megfognám a kezét.

- Már semmit nem érzel iránta, ugye? – puhatolózott Hermione.

- Áh, dehogy. Semmit. Olyan furcsa mindig, ha találkozunk. Hiszen több, mint két évig bele voltam zúgva, meg minden… Még ebbe a kávézóba is eljöttünk – sóhajtott, és benézett a fiatalokkal telezsúfolt helyiségbe.

- Ö… Harry…

- Az a helyzet, hogy…

- Szeretnénk bemenni Ronnal ide…

- Kettesben – tette hozzá barátja.

Harry egy pillanatig bambán pislogott.

- Ö, persze, menjetek csak – legyintett lemondóan, és elindult a másik irányba.

Mindenkinek volt valaki társa, akivel mászkálhatott. Az összes barátja és ismerőse csoportba vagy párba verődve rótta az utcákat, ki az egyik üzletből, be a másikba. Csak ő volt egyedül, és ez borzasztóan nyomasztó volt számára.

- Harry – kopogtatta meg a jobb vállát valaki hátulról.

Arrafelé fordult, de nem látott senkit.

- Helló – kacsintott bal oldalán Fred.

- Fred!

- Halló!

- George! - bukkant fel a másik iker a másik oldalon. – Ti meg hogy kerültök ide? – ölelte meg őket boldogan.

- Számba vesszek a konkurenciát – intett az egyikük Zonkó Csodabazárja felé.

- Konkurencia? Hiszen ezen nőttetek fel, míg idejártatok!

- Tulajdonképpen üzletet akarunk nekik ajánlani. Van egy pár spéci új találmányunk, amiket szeretnénk, hogy ők is forgalmazzanak.

- Értem… - mosolyodott el Harry. Örült, hogy viszont látta a Weasley-ikreket.

- És te? Hogyhogy egyedül?

- A kis galambok megint turbékolnak, én meg mehetek a dolgomra… - sóhajtott barátjuk. – Mindegy, legalább veszek Ginnynek valami finomságot a Mézesfalásban. Most otthon pihen. Edzés közben kicsit meghúzódott a karja.

- Tényleg, hogy játszik az új csapat?

- Végülis egész jók… csak szokatlan velük lenni. Amíg veletek, a régi csapattal játszottunk, teljesen más volt minden.

- Meg kell szoknod őket. Utána már minden menni fog.

- Bizony, magától.

Fred körbekémlelt.

- Keresel valakit?

- Igen – mondta az elnyújtva.

- Tudod, nem egyedül jöttünk.

- Nocsak, kivel? – csillant fel Harry szeme. – Csak nem… csajokkal?

- Egy csajjal! – pontosított George.

- Nézd, ott is van, Zonkó előtt – mutatott egy irányba Fred.

Harry egy magas, soványka lányt pillantott meg. Hosszú, ébenfekete haja volt, és közel hajolva tanulmányozta a csodabazár kirakatát. Farmernadrág volt rajta, és egy világos színű top, de vállait fekete talár fedte. Kortyolt egyet a nála lévő üdítős üvegből, majd visszacsavarta a kupakot.

- Szemrevaló… - hunyorgott Harry. – Csak… kicsit… hogy is mondjam… lapos. Gondolom, értitek… - mondta zavartan vigyorogva.

- Rá se ránts – legyintett Fred.

- Melyikőtök jár vele?

- Tudod, Harry – ölelte át huncutul George a nyakát – mi, mint jó testvérek, megosztozunk mindenen.

- Micsoda? – hördült fel Harry. – Ti… mindketten… ? – mutatott hol az egyikre, hol a másikra.

A két fiú komoly arccal bólintott – Harry rosszat sejtett, hiszen ha ők így néztek, amögött mindig rejtőzött valami turpisság.

- Nem túl bizarr ez így egy kicsit?

- Nem bánjuk.

- Hiszen tudod, hogy életünkben nem voltunk normálisak!

- És ő… mit szól hozzá?

- Nagyon élvezi a dolgot!

Harry érezte, hogy elpirul.

- Gondoljuk, érted… - kacsintottak az ikrek.

- Őrület…

A lány vigyorogva bólintott, majd feléjük kezdett el szaladni.

- Úgy néz ki – mondta -, nekik még nincs a vámpírfog-növesztőből. Jó pénzért el lehet majd ad… Ó, helló – vette észre végül Harryt is.

- Chloe, ő itt Harry Potter. Tudod, már sokat meséltünk róla.

A lány kezet nyújtott, és hunyorogva méregette az előtte álló fiút.

- Szia. Örülök, hogy megismerhetlek.

Harryt szinte elvarázsolták a hatalmas, zafírkéken csillogó szemek. Olyan szép arca volt ennek a lánynak! Talán egy kicsit vad, olyan atlétikus alkata, de kifejezetten szép arca.

- Sz-szia – nyögte kis idő múlva.

- A fiúk tényleg sokat beszéltek rólad. Hogy irigyeltem őket, hogy veled együtt járhattak iskolába! Végre találkozhatunk személyesen! – lelkendezett. – Menjünk és igyunk meg egy vajsört! Na?

Már szaladt is előre a Három Seprű felé.

- Először van Roxmortsban…

- Nézd el neki…

- Basszus, ez a csaj iszonyat aranyos! – vigyorodott el Harry. – Figyeljetek, nem akartok a testvéretekké fogadni?

Odabent szépen leültek egy négyszemélyes asztalhoz. Madame Rosmerta hozott is nekik rögtön nyolc üveg sört, amit hamar benyakaltak. Harry véleménye egész idő alatt nem változott a lányról. Életrevalónak és vidámnak tűnt, pont olyannak, amilyen az ikrek mellé kell. Nem volt kimondottan nőies a teste, de volt valami vonzó az egész lényében, amit Harry nem tudott megmagyarázni. Talán a szép szemei, gondolta…

- És képzeld, Harry, rajtam próbálták ki ezt a vámpírfog-növesztő cukrot – mondta nevetve. – Képzelheted, hogy féltem, hogy végleg tönkrevágja a fogaimat.

- Hogy működik ez a cukor?

- Tessék, így néz ki – tolt elé Fred egy szimpla, fehér, puha cukorkát.

- Mindegy, ha rágod vagy szopogatod. A hatása ugyanaz.

- Amint elfogyott, a fogaidban bizsergést lehet érezni. Mintha lehúznák bennünk a vécét, azt hiszem.

- Uh…

- És a szemfogaid megnőnek.

- Már dolgozunk a bővített változaton…

- Amolyan extra-kiadványon…

- Annak az lenne a lényege, hogy a fogakat véressé is tegye…

- Állati brutálisan nézne ki!

- Azzal lehetne csak igazán ijesztgetni a népet!

- Rémesek vagytok! – vigyorgott Harry. – A múltkori cukrotoktól is az orromon lógott ki a nyelvem!

- Ja, az!

- Az egy nagyon édes kis találmány…

- Szép emlékek fűződnek hozzá… - kacsintott George.

Madame Rosmerta hozott még egy környi sört.

- Most nem hozunk semmit ajándékba…

- Ugyan, semmi baj. Mindig csak édességet zabálunk, még a végén meg fogjuk unni. Csak Ginnynek akarok venni valami szépet. Kár, hogy ott kellett maradnia egyedül…

- Na és mondd csak, Harry – bökdöste meg Fred a könyökével -, mi van közted és Ginny közt?

- Jaj, srácok, ne kezdjétek el ti is, mert kiakadok! Ron is folyton ezzel jön! Semmi nincs köztünk, mi barátok vagyunk.

Szépen elmesélte az összes félreértést, ami nem olyan rég megtörtént vele. Az ikrek majd megszakadtak a röhögéstől, Chloe azonban csendben itta a szavait. Harry sokszor zavarba jött és elpirult, valahányszor megérezte magán a lány tekintetét. Ilyenkor mindig mosolyogva folytatta mondókáját.

-… pedig csak egy kígyót próbáltak meg kiszedni a szekrény alól. Hogy az égbe’ jutott eszembe ilyesmi? – forgatta meg a szemeit, majd kortyolt egyet a sörből.

- Nem tudom, hallod, de esküszöm, nem lennék a helyedben – veregette meg a vállát George.

Kinyílt a Három Seprű ajtaja, és egy csapat mardekáros lépett be rajta, élükön a két prefektussal, Dracoval és Pansyvel.

- Nézzenek oda – szólalt meg a fiú fennhangon. – Két Weasley-patkány! Mit kerestek ti itt? Azt hittem, már kirepültetek Roxfortból!

- Kirepültek, ez jó! – vihogott Monstro az olcsó poénon.

Chloe kezei ökölbe szorultak.

- Hagyd! – suttogta Fred, megszorítva a lány csuklóját.

- Inkább menjünk – ajánlotta George. – Semmi kedvem egy ilyen lepra társasággal egy levegőt szívni – tette hozzá fennhangon.

- Hogy merészeled, te mocskos…

- Mocskos micsoda? Engem akarsz te le-sárvérűzni? Te, szánalmas halálfaló-ivadék? Tágulj a szemem elől! – vetette oda Fred undorodva.

Harry közben fizetett, és vett még egy üveggel Ginnynek is a vajsörből.

- Potter, hozzád illő a társaság! – kiáltotta utána Malfoy dühöngve, de a négyes már csak foszlányokat hallott ebből, mert becsapták maguk mögött az ajtót.

- Ez a rohadt csótány még mindig itt van? – füstölgött George.

- Sajnos… Ne is foglalkozzatok vele, ne hagyjuk, hogy elrontsa a napunkat. Menjünk a Zonkóba, hogy le tudjátok bonyolítani a bizniszt.

Az édességbolt szokás szerint zsúfolásig telve volt roxfortos diákokkal, alig fértek be az ajtón. A bolt tulajdonosával az ikrek elkezdtek alkudozni, Harry pedig Chloe segítségét kérve összeválogatott Ginnynek egy tasaknyi finomságot. Miután végeztek, szomorúan, de búcsút vettek egymástól.