A félreértések folytatódnak

Harry nagyot kortyolt az édes forró csokoládéból, majd lenyalta a nyelvével a tejszínhabot, ami a felső ajkára tapadt. Zavartan elmosolyodott.

- Örülök, hogy végre beszélhetünk – tette le a csészéjét Rowena.

Olyan csinosan volt felöltözve, hogy Harry szinte leplezetlenül bámulta. Hosszú, de merészen felhasított fekete szoknyája alól elővillantak barnult lábai. Felül egy fehér blúzt és egy fűzőnek tetsző – de nem akként funkcionáló -, fekete-borsó mellényt viselt. Nyakában rózsaszerű medált hordott, haja pedig nagy loknikban omlott vállaira. Szemei most is tompa, hamuszürke fénnyel csillogtak. Ron ide vagy oda, Harry úgy vélte, hogy ha ez a nő nem véla, nincs igazság a földön.

- Én tudom – mondta komoran -, hogy mindkettőnknek fájdalmasak ezek az emlékek, és… nem szeretném, ha Voldemort megérezné a szomorúságod… hm… - mosolyodott el. – Olyan nehéz a tanítványomként rád néznem… Mintha James ülne itt előttem. Mikor kisfiú volt, ő is így nézett ki. Ugyanolyan szép arcod van, mint neki volt. V-vannak róluk képeid? – kérdezte óvatosan.

- Egy kevés…. Az első évem végén kaptam Hagridtól egy fényképalbumot… azt mondta, anyáék ismerőseitől szerezte be – bámult bele Harry a csészéjébe.

Rowena felállt a kanapéról, és az egyik könyvespolcához lépett. Levett róla két barna, bőrkötéses könyvet és a fiú kezeibe nyomta.

- Tessék – ült le mellé.

Harry óvatosan kinyitotta az egyiket. Válla lassan megereszkedett, ahogy meglátta az első képeket. Az első oldalon több kisebb portré is volt, mindegyiken egy-egy diák. Harry nehezen, de felismerte az ifjú Rowenat, Lilyt, James-t, Remust, Petert, és… felpillantott. Sirius fényképe gyűrött volt és szakadt; látszott rajta, hogy utólag lett összeragasztva – Harry szerint Magifix-szel.

Rowena felállt és lassan az ablakhoz sétált. Sóhajtva nekikezdett a mondókájának.

- Tudom, mit akarsz kérdezni… hogy miért van olyan szörnyű állapotban Sirius képe.

Harry úja a fotóra pillantott, és látta, hogy az ifjú Sirius durcásan könyököl a fénykép alsó keretére. Ha kihúzná magát, mint a többiek, pont a fejénél lenne a szakadás. James vigyorogva integetett bosszús barátjának, Remus és Lily pedig mosolyogva nézték egymást.

- Miután a szüleid meghaltak, és Sirius a börtönbe került, azt hittem, egy világ omlik össze bennem. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy volt képes ilyet tenni a barátaival, akiket annyira szeretett. Becsapva éreztem magam. Szörnyű volt azzal a tudattal élni, hogy éveken át egy ilyen szörnyeteget szerettem… hogy tulajdonképpen nem is ismertem a valódi énjét. Dumbledore professzor elintézte, hogy jó messzire elutazhassak: messze a minisztériumtól és az igazságszolgáltatástól. Attól tartott, Sirius ügyében még talán engem is elővennének, és valahogy a bűntársának kiáltanának ki… Remus pedig itt maradt, teljesen egyedül a világban. Elvesztettünk mindenkit, akit szerettünk. Nem bírtam a mosolygó fényképeire nézni – ölelte át magát. – Széttéptem mindegyiket, amelyik csak a kezem ügyébe került…

Harry lapozott egyet és több csoportképet is talált. Sirius a szélén állt az egyiknek, és látszott, hogy le lett tépve az a rész. Természetesen újra össze lett ragasztva, de az ifjú Black inkább átcammogott a szakítás másik, tágasabb oldalára a többiekhez. Harry, átérezve ugyan a nő szomorúságát, akaratlanul is elmosolyodott. James felugrott Sirius hátára az egyik képen, barátja pedig roskadozott a teher alatt.

- Később aztán – sóhajtott a nő újra -, három éve, mikor megszökött, szörnyű borzalom fogott el. Féltem, hogy bántani akar téged. Noha sohasem hittem el teljesen, hogy képes lenne a saját kezével megölni a keresztfiát, egy gyermeket, mégis… azt reméltem, elkapják újra, mielőtt bajod esne…

A mellette álló szellem-Sirius arca döbbenetről árulkodott.

- Nem… tudta, hogy végülis ártatlan volt?

- Nem, amíg Dumbledore nem szót nekem. Azt kérte, ne küldjek neki baglyot, hiszen azzal fény derülhetne a hollétére. Természetesen vártam hát, hogy ő jelentkezzen… tükrön keresztül… levélben… Azt nem is reméltem, hogy személyesen fog eljönni. De nem: sohasem keresett. Pedig szabad volt immár… szökött fegyenc, de szabad…

- Talán… nem tudta, hol keresse…

- Dumbledore-tól megkérdezhette volna…

- Lehet, hogy azt hitte, hogy ön… időközben férjhez ment valaki máshoz és már családot alapított.

Rowena elmosolyodott, és lehunyta a szemeit. Pár pillanatig nem szólt, és Harry borzasztóan szomorúnak érezte őt.

- Hónapok teltek el hasztalan várakozással. Egyszer a Trimágus Tusa, egyszer pedig Karkarov miatt nem tudtam visszajönni, akármennyire is szerettem volna. És nem történt semmi… Mintha nem is hiányoztam volna.

Sirius szemeiben fájdalom jelent meg. Odalépett a nő mellé, és megfogta a kezeit, noha az nem érzett ebből semmit.

- Perselus azt mondta, sose beszélt rólam…

- P-piton professzor? – lepődött meg Harry.

- Miután Voldemort visszatért, a Rend ugye újra összeállt. Perselus és én békét kötöttünk azok után, amik kettőnkkel történtek. A Renden belül nem sokan tudják, tulajdonképpen milyen szörnyű veszteségek érték őt is… Dumbledore… McGalagony professzor… Mordon…

- Mordon – vigyorodott el Harry.

- Ő mind a mai napig kételkedik a történetben. Ismered, milyen…

A fiú egyetértően bólintott.

- Úgy hallottam – fordult vissza Rowena, haloványan mosolyogva – te is bepillantást nyertél az emlékeibe.

Harry nyelt egyet.

- Bár ne tettem volna. Azóta is gyötör a lelkiismeret-furdalás. Ha kezdettől fogva tudtam volna…

- Harry – ült le mellé a nő megint, megfogva a kezét – Perselusnak jó oka volt arra, hogy mindezt titokban tartsa előtted. Az ügyet még a minisztérium is szigorúan titkosan kezelte, azok után, hogy a jóslat szerint te és Neville is kiválasztottak lehettetek…

James elgondolkozott azon, vajon miről beszélhetnek. Egy kérdő pillantást vetett Siriusra, de az tanácstalanul megvonta a vállait.

- De… úgy tudtam La…

- Ne mond ki a nevét – tette az ujjait az ajkára a tanárnő.

- Elnézést. Szóval… a születésünk nem esik egybe, ha jól tudom…

- Nem, valóban. De… - suttogta a nő borzongva – akkoriban rengeteg korodbeli gyermek meghalt. Amíg Voldemort nem tudta pontosan, milyen gyerekekre illik rá a jóslat, mindenkivel végzett, akit gyanúsnak talált…

Harry arcából kifutott a vér, és csak némán meredt maga elé.

- Ne magad okold emiatt. Perselus tudta, hogy így tennél, ha tudnád. De talán… most, hogy már idősebb vagy, már meg tudsz ezzel birkózni…

- Ha apránként jönne minden… - csuklott meg Harry hangja – akkor talán könnyebb lenne… - dörzsölte meg a halántékát. – De most… hogy minden egyszerre történik… minden rossz, egymás után…

Rowena átölelte a fiút, és vigasztalni próbálta.

- Ahogy hallottam, eddig nagyon bátran helyt álltál… - mondta mosolyogva. – Amiken keresztülmentél, és amiket túléltél, felérnek egy kisebb csodával, ha megnézzük, milyen fiatal is vagy még… Szeretném, ha tudnád – szorította meg a fiú hideg ujjait -, hogy velem egy újabb segítőtársra találtál. Ne hidd, hogy egyedül kell mindezt végigcsinálnod! Mi mindig veled leszünk, hogy segítsünk.

- Piton professzor is ezt mondta – felelte Harry megnyugodva.

- Ő nem az ellenséged. Erre Sirius is rájöhetett volna…

Harry elmosolyodott, és eszébe jutott a két férfi gyűlölködő pillantása, amikor szemtől szemben álltak egymással.

- Perselus mesélte, mi volt a Black-házban – csóválta meg a fejét Rowena. – Rémesek…

Harry úgy vélte, a mellőzöttsége ellenére Rowena mégiscsak boldogan gondol vissza keresztapjára. Szemeiben néha vágyakozást látott fellobbanni.

- Bárcsak visszajöhettem volna időben – sóhajtotta. – Legalább egyszer találkozhattam volna vele újra… Most már sohasem fogja megtudni, hogy a szüleimnél ott várja a szép kislánya…

Harry elejtette az albumokat.

- M-m-m-mi? – dadogta.

Sirius, szellem létére úgy elsápadt, hogy azt lehetett hinni, eltűnik az arca. A szívéhez kapott, és egy székre hanyatlott. Kigúvadt szemekkel meredt Rowenara. Lily szemei csillogtak a boldogságtól, James pedig megveregette rémült barátja vállait, nagy büszkén.

Rowena gonoszul elvigyorodott, és felvonta a szemöldökeit.

- Látom, bevetted, mi? – kuncogta el magát. – Ne haragudj, nem hagyhattam ki.

Harry végre mert újra levegőt is venni, mert eddig még a lélegzetét is visszatartotta. Lassan kezdte ő is azt hinni, amit Hermione: hogy ez a nő nem igazán tiszta agyilag, de elmosolyodott.

A három szellem is leeresztett, mint egy léggömb. Sirius rendesen csalódott volt.

- Most pedig gyere, menjünk! Megígértem, hogy kisegítek az iskola kórusában. Tudod, mikor idejártam, én is velük énekeltem…

- Ron! Végeztünk a Patil-lányokkal! – kiáltotta Dean. – Szólnál Harrynek, hogy most már ő is jöhet?

- Persze! – felelte Ron, és már szaladt is fel a szobájuk felé.

Vidáman szelte a lépcsőfokokat, remélve, hogy majd tudnak lőni egy pár őrült és agyament fényképet. Mikor azonban benyitott, felállt a szőr a hátán.

- Vedd elő! Hadd fogjam meg! – hallotta Ginny pajkosan követelőző hangját.

- Ginny! – rikoltotta felháborodva. – Mit akarsz te megfogni?!

Húga és barátja kővé dermedtek, majd harsányan kacagni kezdtek.

- Mi olyan vicces? Te lány, kifelé innen! – mutatott Ginnyre. A szemével követte a lány elsuhanó alakját, majd Harryre vicsorított. – Ti mi az eget műveltetek már megint?! Ide figyelj! Tudod jól, hogy te vagy talán az egyetlen ember, akit nem kergetnék el azonnal a húgom közeléből. De ha megrontod itt nekem ezt az ártatlan kislányt, esküszöm, szétverlek, mint vak suszter a cipő sarkát!

- Na de Ron! – vigyorodott el Harry. – Tudod, hogy nekem ott van Marie! Mi Ginnyvel csak barátok vagyunk.

- Persze, barátok – füstölgött Ron még órákkal később is.

Harry csak rázta a fejét minden epés gyanúsítgatáskor. Úgy tűnt azonban, a sors fura tréfát űzött vele, hiszen a tanév eddigi része joggal pályázhatott volna a „kínos félreértések időszaka” címért.

Másnap reggel ő és Ron a nagyterem felé battyogtak, és barátja még mindig a témán lovagolt.

- Figyelj. Ígérem, nem töröm be az orrod. Barátok vagyunk. Mint férfi a férfitól kérdezem: midet akarta megfogni Ginny?

- Jaj, hiszen már annyiszor mondtam! – sóhajtott Harry. – Hát a sárkányomat… 

Ekkor az egyik sarkon egy levelet olvasó Remusba ütköztek. A férfi úgy tűnt, hallotta az utolsó egy-két mondatot, mert igencsak ferde szemmel nézett fogadott unokaöccsére. Mikor látta, hogy a fiú arcán a szégyen pírfoltja jelenik meg, végigmérte, kajánul elmosolyodott, és szó nélkül tovább állt.

Harry úgy állt ott, mint aki sóbálvánnyá változott, és figyelte tanára tovahaladó lépéseit.

- Milyen sárkány? Egy pillanat! – eszmélt fel Ron. – Ennyire beteg azért még te sem lehetsz, hogy sárkánynak hívd a...

- Ron! Nekem tényleg van egy kicsi sárkányom! – kapta el a fiú grabancát Harry. – Az a minisárkány, amit másfél éve a Trimágus Tusa első próbáján kihúztam a zsákból! A kicsi magyar mennydörgő!

- Hű, tényleg… - jutott eszébe barátjának a kabala.

- És most emiatt beégtem Remus előtt! Csak mert nem akartál hinni nekem! Mit fog most gondolni rólam? Azt fogja hinni, hogy valami beteg állat vagyok!

Ron csak kacagott, amikor Remus helyébe képzelte magát. Szinte maga előtt látta, amit a tanár hihetett a beszélgetésükből elkapott foszlányok alapján. Harry azonban a haját tépte mérgében. Elhatározta, hogy tisztázza a dolgot Remus előtt, mielőtt az még egy teljesen elferdült képet alakít ki róla. Ebéd után fel is kerekedett a tanári szoba felé. Remélte, hogy más nem lesz ott. Ebédnél látta, hogy sok tanárkolléga nem volt jelen: a hugrabugos prefektustól, Hannah-tól úgy hallotta, Roxmortsba mentek egy páran.

Nagyot nyelt hát, mikor az ajtó elé ért. Izgatottan kopogott remegő ujjaival, de érdekes módon senki sem szólt, hogy bemehetne. Kopogott hát még egyszer, de újból csak hallgatás. Az ajtóra tapasztotta a fülét, mert mintha tompa morajlást hallott volna. Igen, tisztán kivehető férfihangokat hallott. De akkor miért nem engedik be? Biztos csak nem hallották beszélgetés közben. Hiszen akkora ez a tanári…

Óvatosan lenyomta a kilincset, és résnyire kinyitotta az ajtót. Lustán a kanapéra hajított talárokat látott, a szék mögül azonban érdekes hangok jöttek.

- Gyerünk, Perselus! Nyúlj be még egy kicsit mélyebben! Mindjárt…

- Mindjárt… elérem… - nyögte Piton. Erőlködés hangját adta ki.

- Mindjárt meglesz… – búgta fura hangon Remus.

- Tedd… arrébb… - szuszogott a bájitaltan tanár -… a lábadat…

- Nem tudom! Miért?

- Összerugdosod… vele a… nadrágomat.

- Én meg már lenyeltem egy jó tincsre valót a hajadból – riposztolt Lupin. – Arrébb kellett volna lebegtetni ezt a vitrint… akkor jobban elfértünk volna…

- Össze…-vissza dőlt volna… benne… minden – sóhajtott Perselus. – Nem bírom! – nyüszítette lemondóan.

- Ne add fel! Már majdnem megvolt…

Harry érezte, hogy hajszálai egyenként merednek az ég felé. Arcán a színek a sárgától a kékeslilásig bizarr egymásutánban váltakoztak. Szüleinek és Siriusnak a szelleme ott lebegett mellette. Jót kuncogtak a komikus helyzeten, és most is elkísérték, hogy lássák, miként mászik ki belőle. Mikor azonban ők is meghallották a hangokat, elborzadtak.

- Mi a fenét csinálnak ezek? – suttogta maga elé össze-összekoccanó fogakkal.

- Ez már ott marad… - lihegett Piton. – Én be nem nyúlok még egyszer! Nézd meg: tiszta izé lett a ruhám!

- Én mondtam, hogy vedd le az inged – hallatszott Remus kedves hangja.

- Mi lenne, ha te kezdenél el ott lenn turkálni? – fakadt ki Perselus. – Az előbb is megfogtad a fark…

Harry itt csapta be az ajtót. Megkapaszkodott az ajtófélfákban két oldalt, mert azt hitte, összecsuklanak a térdei alatta. Sebesen forgatta fejét, elpillantott mindkét irányba a folyosón, hogy látta-e őt valaki leselkedni. Majd olyan gyorsan elkezdett vágtatni, mintha az életéért futna. Szerencsétlenségére nem ért el az első elágazásig, mire kinyílt a tanári ajtaja. Remus kidugta zilált fejét, és szétnézett. Mikor megpillantotta Harryt, felderült az arca.

- Harry! Te vagy az? Gyere, segíts nekünk egy kicsit! – intette magához.

A fiú először mozdulatlanná dermedt, úgy nézett ki, mint az antik futószobrok. Majd kelletlenül megfordult, és kótyagosan odasétált a tanárihoz. Fura távolságtartással, iszonyodva tekintett Lupinra, aki nem értette ugyan e szokatlan arckifejezést, de mosolyogva hátba veregette.

- Én… - nyöszörögte Harry, belépve a szobába – nem… láttam semmit… tényleg… amit meg hallottam, azt gyorsan elfelejtem! Ígérem! – vékonyodott el a hangja.

- Harry, miről beszélsz? – vonta össze a szemöldökét Piton, aki a szőnyegen térdelve azzal foglalatoskodott, hogy a fekete ingébe kapaszkodó porcicákat leszedegesse. Haja megint hosszú volt.

- Jól vagy? Olyan sápadtnak nézel ki…

- Sőt… - remegett Harry most már leplezetlenül – tudják mit? – pillantott hol az egyikre, hol a másikra. – Nem is hallottam semmit! – és már szaladt is volna ki a helyiségből.

- Álljon meg a menet! – kapta el Remus, és leültette a fotelbe. – Mi van veled?

- Mint egy mugli, aki kísértetet látott – vigyorodott el Piton.

- Én… én…

- Harry, segítesz nekünk kiszedni ezt a kígyót kiszedni a szekrény alól?

Harry agya hirtelen kitisztult.

- Milyen kígyót? – kérdezte nagy szemeket meresztve.

- Áh… elszökött a mi hibánkból… - simogatta meg Remus a saját tarkóját zavarában. – Mikor ebéd után bejöttünk a tanáriba, egy nagy dobozt láttunk, vörös lepedővel letakarva. Meg akartuk nézni, mi az, és megláttuk, hogy egy terrárium az, benne egy hatalmas kígyóval.

- Remus meg ügyesen arrébb botladozott ijedtében, ahelyett, hogy becsukta volna az üvegdoboz tetejét. Mert hogy nyitva volt… - tette hozzá Perselus sóhajtva.

- Na, azért te se bővelkedtél a spontán ötletekben. Te is bezárhattad volna!

- Persze! És ha megmar? Addig kellett volna bezárni, míg aludt. De a csörtetésedre rögtön felébredt.

- Szóval mivel nyitva volt a dolog teteje, kimászott belőle. Mi meg a székeken állva próbáltuk megállítani. Mikor bemászott a szekrény alá, sikerült eltalálni egy „Immobilus!”-szal, de a falig repült tőle. És hiába nyúlkáltunk a szekrény alatt, a földön fetrengve, nem értük el…

Remus elhallgatott, mert Harry először halkan, majd egyre harsányabban kacagni kezdett.

- Min nevetsz? – kérdezte Perselus, egyre kellemetlenebbül érezve magát. – Mindjárt elmegy a kedved a kacagástól, ha levonok vagy húsz pontot a Griffendéltől.

Harry a kezeit a szájára tapasztotta, de még úgy is hallatszott a görcsös kuncogása, szeméből pedig potyogtak a könnyek.

- Ugyan már, Perselus. Hiszen mi csináltunk bohócot magunkból. Nehogy már még emiatt is pontot vonj le tőlük…

- Én… - próbált levegőhöz jutni Harry – sajnálom… tényleg… de nem bírom visszatartani… És nem… nem önökön nevetek… hanem magamon, hogy milyen… hülye voltam…

- Miért lennél hülye? – kérdezte Remus kedvesen. Erre már Perselus is elmosolyodott.

- Jobb, ha nem mondom el – rázta meg a fejét a fiú. – Persze, hogy segítek.

Mind a hárman lehasaltak a földre, a szekrény elé, noha most még szűkösebb volt a hely.

- Lumos! – villantotta fel Piton a pálcája végét. – Látod? – mutatott a mozdulatlan bestia felé.

- De hisz’ ez Gumicukor! – kurjantott Harry.

- Gumicukor? – pislogott nagyokat a két férfi.

- Igen, Hagrid kígyója. Vagyis, most Dareling professzoré, mert kölcsönadta neki. Róla tanultunk az egyik órán.

Perselus megforgatta a szemeit.

- Hogy kerül a tanári szobába egy EKKORA kígyó? És hogy meri Hagrid behozni ezt a dögöt az épületbe? Esküszöm, egyszer panaszt teszek a minisztériumnál…

- Veszélyes egy ilyen hatalmas állat – bólogatott sápadtan Remus is. – Mi lett volna, ha megtámad titeket órán? A harapása biztos halálos…

- Piton professzor úr, mint a Mardekár házvezető tanára csak nem fél a kígyóktól? – kérdezte Harry vigyorogva.

- Na, befogtad a szádat! – pillantott rá szigorúan a férfi, de ajkainak szegletében mosoly bujkált. A fiú megint kuncogni kezdett.

- Gumicukor egyébként nem bánt. Nincsenek méregfogai.

- Honnan tudod?

- Dareling professzor mondta órán… meg beszélgettem vele…

- Beszélgettél ezzel a kígyóval?

Harry hevesen bólogatott.

- Persze. Hiszen tudja, hogy párszaszájú vagyok.

- Azt hiszem, ennek most hasznát fogjuk venni. A következőt fogjuk tenni. Én ráküldöm a mozdulatlanság feloldására szolgáló átkot, te pedig, Harry, megmondod neki, hogy menjen vissza a helyére.

- Persze, nem gond.

- Akkor… háromra. Egy… kettő – dugta be a pálcáját a szekrény alá. – Három!

Jó hangosan mondta a bűbájt, a kígyó szemei pedig azon nyomban megelevenedtek.

- Szia Gumicukor! – köszönt rá Harry mosolyogva.

A két tanár rögvest felpattant a földről, és felálltak egy-egy székre. Szörnyülködve nézték, ahogy a fiú fekve marad, és sziszegve kommunikál az állattal.

- Harry! A mindenségit neki! – suttogta Piton. – Azonnal kelj fel a földről! Még a végén rád tekeredik!

- Nem fog! Nagyon szelíd. Látja? – mutatott Gumicukorra, amint az elsiklott mellette és már kúszott is a terrárium felé. Még sziszegett neki párszor, majd odalépett az üveghez, és rázárta a fedelét.

A két tanár, miután elmúlt a veszély, roppant kínosnak érezte a széken egyensúlyozást, ezért inkább lekászálódtak, és leporolták magukat, hogy leplezzék zavarukat.

- Így ni. Jó pihenést, Gumicukor! – takarta le Harry a piros lepellel az állat fészkét.

- Miket mondtál neki?

- Hát… tulajdonképpen csak azt, hogy nem akartátok bántani. Meg hogy nem szándékosan kergettétek végig a fél szobán… De amiatt kicsit zabos, hogy ráléptetek a farkára.

- Az azt hiszem, én voltam… - vallotta be Perselus.

- Azt mondta, azért szökött ki az első adandó alkalommal, mert abban a kis fészekben alig tud mozogni. Csak ide-oda tekergőzik, de a szobában jól kinyújtóztathatta magát. Tök aranyos szerintem…

- Gyere, ülj le – kínálta hellyel Remus, a nagy izgalmak után. – Mit szólnátok egy teához? – kérdezte jókedvűen.

Perselus azonban már szedte is a könyveit, és menni készülődött.

- Mit csinálsz? – kérdezte Lupin értetlenül.

- Beszélgetni akartok, nem? – pislogott meglepetten.

- Igen. És? Ettől még nem kell kimenned…. Ugye, Harry?

- Nem, dehogy.

Piton megvonta a vállait, és lehuppant a karosszékbe. Keresztbe tette a lábait egymáson, majd kinyitotta zöld borítójú könyvét. Míg Remus odatett egy kanna vizet főni, Harry félrebillentette a fejét, hogy el tudja olvasni a könyv gerincén a feliratot. Olyan feltűnően csinálta, hogy még Piton is észrevette. Egy bosszús sóhajtással a fiú felé nyújtotta a kinyitott könyvet, aki most már könnyedén el tudta olvasni a címet.

- K-köszönöm… - mosolyodott el. – „Tündék és tündérek, törpök és törpék, sárkányok és mágusok, avagy hogyan használják ki varázstalan embertársaink a mágikus lényeket az irodalomban”? – olvasta kuncogva. – Nem is gondoltam, hogy a professzor urat érdekli a mugli irodalom.

- Érdekes olvasmánynak tűnik – tette hozzá Remus is, miközben csészéket készített elő egy szép kis tálcára.

- Mindig is érdekelt, honnan vették a mugli tündérmesék a hétfejű sárkányokat…

Hamarosan vígan fütyülni kezdett a teáskanna. Lupin töltött mindenkinek, majd ráérősen kortyolgatták. Perselus haja az egyik pillanatban mintha életre kelt volna: megrázkódtak hajszálai, majd elkezdtek veszíteni a hosszukból, és felvették eredeti méretüket.

- El se hiszem, hogy ez még mindig működik – vigyorgott James.

- Nem lehet könnyű ezzel az átokkal együtt élni – pillantott rá részvétteljesen Remus.

- Elég hamar hozzá lehet szokni.

- És tényleg nincs ellene valami bűbáj, ami feloldaná? – nézett oldalra Lupin, a kuncogó James-re.

Perselus azonban csak rázta a fejét. El akarta terelni a szót a hajáról, ezért Harryhez fordult.

- Még nem is mondtad, miért jöttél.

- Ó… igen… - nyögte Harry kényszeredetten – hát… Remus, amikor reggel összefutottunk a folyosón…

A férfi felnevetett.

- Igen, emlékszem…

- A dolog nem az, aminek látszik! – kezdett el mentegetőzni a fiú.

- Milyen dolog? – könyökölt fel Perselus is hirtelen jövő jókedvvel. Szerette látni, ha Harry zavarban van.

- Ö… ö… hát… Ronról van szó. Az a helyzet, hogy… Szóval mindig rosszkor nyit be a szobába… Ginnyvel most tök jól megvagyunk, meg minden. Esténként néha szoktunk a fiúk szobájában beszélgetni, míg a többiek a klubhelyiségben vannak. És Ron mindig félreérti a dolgot…

Remus elmosolyodott.

- Mennék én szívesen a lányok szobájába, hogy Ron ne mindig a kínos részeknél csöppenjen be, de… a lányok hálószobáit védi valami bűbáj… a lépcső nem enged felmenni…

- Nincs szerencsétek – vigyorgott Lupin. – A mardekáros hálószobákhoz lefelé kell menni a lépcsőn.

- Ezt honnan tudod? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Piton. – Nem is tudtam, hogy már jártál a Mardekár klubhelységében.

- Gondolod, hogy kihagytuk volna?

- Ó nem – sóhajtott megadóan Perselus. – Persze, hogy is felejthettem el…

Harry sejtette, hogy a Tekergők tekergéseik alkalmával el-ellátogattak más házakba is.

- Ha jól tudom – töprengett Remus -, a Hugrabugnál kovácsoltvas csigalépcső visz felfelé. Az is hasonlóan működik, mint a griffendéles lépcsők, de a korlátba kapaszkodva könnyedén fel lehet osonni. A Hollóhátat is mondta valamikor Sirius, de arra már nem emlékszem…

- Azoknak billenő-csúszdájuk van – motyogta Piton két korty között. – Kifelé és befelé is azon közlekednek.

Másik két teázó társa cinkos pillantást vetett rá.

- Az első években, mikor idekerültem, volt egy mugli származású diákom, akit szinte minden reggel a hollóhátas lányok hálószobájából kellett kirángatni… - tette hozzá Perselus.

- Már azt hittük, te is a lányok hálószobáiban kóboroltál – kacsintott Remus. A másik férfi azonban csak megforgatta a szemeit.

- Szóval ez a helyzet – tért vissza Harry sóhajtva az eredeti témához. – Ron terrorizálva érzi magát. Azt hiszi, bántani akarom a húgát… De a tavalyi év végéig nem is törődött annyira Ginnyvel. Mindig csak elzavarta, mintha útban lett volna. Most meg… Mikor megtudta, hogy a hollóhátas Michael Cornerrel járt, rendesen kiakadt. Hülye hollóhátasok… - motyogta maga elé.

Remus szemeiben játékosság bujkált.

- Az első barátnőd is hollóhátas volt, ugye?

Harry meglepetten nézett fel, majd vetett egy kérdő pillantást Pitonra.

- Nem tőlem tudja – tiltakozott Perselus.

Harry sóhajtott.

- Igen, Cho hollóhátas…

- Nem akarsz beszélni róla?

- Hülye egy lány – fintorgott Harry. – Eddig bezzeg csak egy pisis kisfiúnak tartott, most meg utánam mászkál… Hermione látta a kviddics-edzéseken is. Olyan… kellemetlen, hogy ide jár… ráadásul ő is fogó, így biztos fogunk még egymás ellen játszani… Most, hogy Ron és Hermione együtt vannak, biztos hisz nekem, hogy semmit sem érzek Hermione iránt… mindig csak ezzel gyanúsítgatott, meg féltékenykedett. Marie teljesen más volt… a mugli lányok sokkal jobbak… - mosolygott szomorkásan.

Félve Pitonra pillantott, aki hunyorogva, de visszamosolygott rá.

Egy újabb hétfő reggelen a diáksereg a nagyteremben ült és a finomabbnál finomabb ennivalókból falatozott. Hangos huhogással meg is érkeztek a baglyok, ahogy minden alkalommal. Harry épp a pirítósét vajazta, mikor felpillantott. Nem volt, akitől levelet kaphatott volna, és nem is pottyant egy küldemény sem az ölébe. Hermione kapott egy levelet otthonról, valamint a Reggeli Próféta aznapi számát. Ront majdnem orrba csapta a felé repülő levél. Egy vállrántással visszatért az evéshez.

Nem láthatta, hogy a tanárok asztalánál is kiosztásra került a posta. Remus kapott egy szépen megcímzett levelet Tonkstól, ami miatt Rowena rögtön elkezdte cukkolni. McGalagony professzor is megkapta az újság egy példányát, de ami a legmeglepőbb volt, hogy Perselus elé hullott egy nagyobb méretű boríték. A bájitaltan tanár megilletődve nézegette a barna papírba csomagolt valamit, mely tapintásra keménynek, de vékonynak tűnt. A címzés egyértelmű volt, Pitonnak szólt a küldemény, így a férfi felbontotta a hátulján a pecsétet, és kivette a tartalmát. Két keményebb papírlap-merevítő tette gyűrődésmentessé a pergameneket, amelyek a levél valódi utasainak tűntek. Perselus óvatosan fogta meg a lapokat, hiszen azok nagyon elnyűttnek, gyűröttnek és szakadtnak látszottak – mint valami réges-régi okirat. Mikor azonban meglátta, mik is állnak rajta, kiszökött az arcából a vér.

Két pergament kapott, mindkettő olyannak tűnt, mintha egy pár éves kisgyermek firkantotta volna őket krétával. Az egyiken egy mintás nyuszit lehetett kivenni, amint buborékok szállnak elő a szájából. A vonalak, amikkel meg volt rajzolva, nagyon kuszának és elnagyoltnak tűntek, de mégis kivehető volt az állat formája. A másikon színes csíkok és csillagok voltak láthatók, mint valami tömeges csillaghullás, úgy nézett ki a rajz. Piton felváltva nézegette a rajzokat, megfordította őket, hátha van írás a hátukon, de semmilyen szöveges üzenetet nem talált. Egyre kétségbeesettebben nézegette őket, végigsimítva a papíron, mintha különösen kedves lenne számára mindkettő. A mellette ülő Remus feléje pillantott.

- Nahát, Perselus, ez meg mi? – kérdezte kíváncsiskodva.

A férfi azonban hangosan felállt a helyéről – sok tekintetet magára vonva – és zaklatottan kivágtatott a teremből.

A diákok nem tudták mire vélni e hirtelen reakciót, de hatodikosok kicsit tartottak a délutáni dupla bájitaltantól. Félelmük beigazolódni látszott, mikor bájitaltan tanáruk ingerülten vágtatott be a tanterembe. Tőmondatokban kiadta az elvégezendő feladatot, és leordította Neville-t, mert poros volt az üstjének hasa. A fiú ugyan lehet, hogy kapott egy kisebb halláskárosodást, de nem rettent meg különösebben. Harryre sandított, hátha van padtársának tippje, mitől ilyen a professzoruk, de mindenki tanácstalan volt ez ügyben.

Kissé összeszorult gyomorral kezdték hát meg az újabb főzet előkészítését. Ron épp az egyik gyökeret próbálta csinos kis darabokra vagdosni, mikor megrázkódott az egyik szekrény. Ijedtében elvágta az ujját.

- Mi volt ez? – kérdezte Hermionetól.

Piton kicsörtetett a szertárból, és ugyanezt kérdezte, sokkal barátságtalanabbul. Válaszként a szekrény újból megrázkódott. A férfi kezei ökölbe szorultak.

- Takarodj, Hóborc! Óra van! – parancsolta, mivel azt hitte, a kopogószellem űz velük tréfát.

A rázkódás azonban nem szűnt meg. Piton az idegességtől remegő kezekkel odalépett a szekrényhez, és feltépte az ajtókat.

- Hóborc! – rivallt rá. – Azt mondtam…

Hirtelen istentelen sivalkodás töltötte be a termet. A tanár hófehérré sápadt mind a zajtól, mint az elé táruló látványtól. Diákjai a fülükre tapasztották a kezeiket, néhányan le is buktak a padok alá.

- Mi ez?! – kiabálta Draco. – Egy mandragóra?

- Sikítószellem!

- A viselkedéséből ítélve inkább mumus! – kiáltotta vissza Hermione.

A sírás azonban csak folytatódott, sőt, mintha egyre elkeseredettebbé, és fájdalmasabbá vált volna. Piton azonban csak állt, a falig hátrálva, és moccanni se bírt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.

- Miért nem csinál már valamit? – sikította Parvati.

- Meg fogunk süketülni!

Harry fogta a pálcáját, és előreszaladt. Rászegezte a szekrénye, de rögtön elejtette, ahogy meglátta. A kezeit a szájára tapasztotta a borzalomtól, majd rémült szemekkel hátrapillantott Pitonra. Annak a szemei szinte pontokká zsugorodtak az őrülettől.

- Professzor! Csak gondoljon arra, mivel teheti a legkönnyebben nevetségessé ezt a mu… - lépdelt előre Hermione is, de amikor megpillantotta a mumus által felöltött alakot, elnémult.

A szekrény egyik polcán egy koszos, szürke rongyba csavart, kormos, sok sebből vérző kisbabát pillantott meg, ami keservesen sírt, kezeivel pedig segítségért kapálózott. A lány testét jéghideg borzongás járta át, majd szemei fennakadtak, és ájultan elterült a földön.

Jó pár mardekáros, látva ezt, kirohant a teremből ijedtében.

- Hermione! – kiáltotta Ron rémülten.

- Hermione! – sikították a lányok is. Többen is előreszaladtak hozzá, elkezdték élesztgetni, a sírás pedig egyre halkult.

Mivel egyre többen kerültek szembe a mágikus lénnyel, az kezdett megzavarodni, és hirtelen nem tudta, milyen alakot öltsön. Füstölni kezdett, majd egy hangos pukkanással köddé vált.

A nagy sivalkodásra a folyosón is felfigyelhettek, de lehet, hogy a kirohanó mardekárosok verték fel a kastély többi részét, hiszen tanárok és kíváncsiskodók özönlötték el a tantermet. McGalagony professzort és a lebegő talárú Rowenat a kezeit tördelő Madame Pomfrey követte, aki azonnal vizsgálni kezdte az ájult Hermionet, elparancsolva mindenkit a közeléből. A többi tanár élesztgetni kezdte, de Dumbledore professzor félreintette őket, majd elővarázsolt egy lebegő hordágyat a lány számára, és ellebegtette a gyengélkedőre. A többi diák is nagyon megviseltnek és sápadtnak tűnt, beléjük próbáltak ezután újra életet lehelni. Remus is befutott egy idő után, mikor a terjengő szófoszlányokból leszűrte, hogy valami nagy baj lehet. A terembe lépve látta, hogy Harry még mindig ott áll a szekrény előtt. Odaszaladt hozzá, megrázogatta a vállainál fogva, de látta a fiú szemeiben az ürességet. A két nagy zöld szem most fakó volt, és szinte élettelenül meredt a messzeségbe. Lassan észrevette, hogy Harry vacog a rémülettől. Kétségbeesetten magához ölelte, hátha akkor a fiú rájön, hogy már nincs semmi baj. Elpillantott a fiú vállai felett, és meglátta a falnál ülő Perselust, amint térdeit átkarolva remeg. Görcsösen összekucorodott, mint egy labda vagy tojás, és fejét lehajtva szorongatja talárjának rojtos szélét. Három szellemtársa se tudott mit kezdeni a jelenséggel, csak értetlenül bámulták hol egymást, hol a többieket.

A bájitaltan órán történt eseményeknek hamar híre ment az iskolában. Estére már szinte mindenki arról pusmogott a folyosókon és a klubhelyiségekben, vajon milyen szörnyeteg lehetett az, amely így megrémített egy tanárt, és amelytől két diák halálra rémült, az egyikük el is ájult. Amikor csak elmentek az eminens tanterem előtt, megremegtek, sokan pedig azt fontolgatták, hogy többet sohasem mennek majd órára.

Sokan persze kíváncsiak voltak az akkori óra résztvevőire is. Szárnyra kaptak a legvadabb történetek, miszerint maga a mitológiai Medúza bújt meg a szekrényben valahogy, és pillantásával sóbálvánnyá meresztett mindenkit. De a dementoroktól kezdve Voldemortig, trolloktól óriásokig mindenféle szörnyűségről lehetett hallani. Természetes volt tehát, hogy szerették volna tudni, mi is történt valójában. Madame Pomfrey alig győzte visszatartani őket. Mikor egyre többen szivárogtak be, Dumbledore professzor közbelépett, és egy mágikus kordont állított a kórházi részleg bejárata elé.

Odabent a mumus eltűnéséig jelen levő diákokat próbálta a javasasszony különböző módszerekkel megnyugtatni. Parvati Patil és Lavender Brown legalább öt tábla csokoládét befaltak, de még mindig hüppögtek. Seamus és Dean egyáltalán nem bírtak ránézni az édességre, a gyomruk legalább a felére húzódott össze az idegességtől. Draco nem volt annyira kiütve, mint két gorillája, de ő is halottsápadttá vált a ténytől: valami volt abban a szekrényben, ami borzalmasan megrémítette házvezető tanárukat; Pitont, akit eddig rettenthetetlennek hitt. Ron nem bírt egy helyben maradni, fel-alá járkált, és türelmetlenül várta, hogy Hermione végre magához térjen. Neville is a lány ágyánál állt, és reménykedő szemekkel nézte annak szép arcát, amely az eszméletvesztésben talán egy csepp békére lelt. Oldalra pillantott, és látta, hogy a terem végében Piton ott ül az egyik ágyon, átkarolva saját felsőtestét, és mellkasának rázkódásából ítélve zokoghatott. Dumbledore ott állt mellette, a vállára tette a kezét, majd szomorú arckifejezéssel hagyta, hogy Dareling professzor vigasztalja. A nő szavai azonban, úgy tűnt, nem hatottak, mert bájitaltan tanáruk idegesen hintázott előre-hátra az ágy szélén ülve. Neville szívből gyűlölte a férfit, aki sosem ismert kegyelmet, ha róla volt szó, most azonban mégis a szánalom fájdalmas szikrái kezdtek ébredezni benne.

Remust is hasonlóképpen megrendítette kollégájának látványa. Ott ült Harry ágyának szélén, fiú fejét simogatva, és közben figyelte, ahogy Rowena átöleli Perselust, remélve, hogy sikerül megnyugtatni. Harry miatt azonban jobban aggódott. A fiú mozdulatlanul feküdt az ágyon, szemei pislogás nélkül meredtek a párnára, arca pedig kifejezéstelenné vált. Nem hatott semmi simogatás, kedves szó, de még Rowena csókja sem.

Harry kongó ürességet érzett belsőjében. Végtagjai a mozdulatlanságtól kezdtek kihűlni, és egyértelműen fázott ettől. Az ereiben mintha megfagyott volna a vér. Hermione forgolódására és sikoltozására riadt fel valamennyire.

A lány felült az ágyon, és összegömbölyödve pityergett.

- Hermione!

- Hermione! – kiáltottak fel többen is, mikor meglátták, hogy magához tért.

Ron azonnal odaült mellé, és megölelte. Hermione a szokatlannál is ziláltabban nézett ki: a haja kócos volt, homlokán volt pár karcolás az eséstől, szemeit pedig vörösre dörzsölte sírás közben.

- Nyugodj meg! – simogatta Ron. – Most már vége. Nincs semmi baj…

- És én még azt mondtam neki, hogy tegye nevetségessé…! – hadarta a lány szipogva, miközben nagyokat csuklott a félrenyelt könnyektől. – Hogyan lehetne egy vérbe fagyott csecsemőt nevetségessé tenni?! – fakadt ki hisztérikusan.

- Engedjétek most! – zengett fel az igazgató hangja. – Hadd aludjon – húzta végig tenyerét a lány szemei előtt. Azok lassan, kábán lecsukódtak, majd Hermione visszahanyatlott az ágyra.

Remus fél füllel figyelte csak, mit mond a lány, végig Pitont figyelte. Ő maga tanította ezeknek a gyerekeknek, mi is egy mumus, most azonban elgondolkozott azon, vajon miért változott állítólag egy véres kisbabává a lény Perselus előtt…

Harrynek szinte minden évben kijutott valami, ami miatt iskolatársai mutogatva pusmogtak róla, ha végigment a folyosón. Első évben azért, mert új volt, és híres; másodikban azért, mert őt vélték Mardekár utódjának. Harmadikban a dementorok miatt csúfolták főleg a mardekárosok, negyedikben pedig a Trimágus Tusa miatt örvendett közutálatnak. Ötödikben Rita tényfeltáró cikke után kezdtek el sutyorogni róla, idén meg a bájitaltan órán történtek miatt.

Ha barátaival mentek a következő órákra, akkor se kímélték a rossznyelvek, ha egyedül bandukolt, egyenesen feszélyezve érezte magát. Ez persze annak is köszönhető volt, hogy ő és Hermione pár napig a kórházi részlegen pihentek, hogy kiheverjék az átélt élmények okozta megrázkódtatást. A lány és ő próbáltak beszélni a dologról, de valahogy nagyon nehezükre esett. Hermione folyton azzal gyötörte magát, vajon miért ez lehet Piton professzor legnagyobb félelme, és miért nem valami hasonló ahhoz, amit Harry a merengőben látott. Hiszen ott megszégyenült a fél iskola előtt, és az ember ilyen esetekben nagyon félhet attól, hogy hasonlóan szégyenteljes helyzetbe keveredik megint. Harry szíve szerint elmondta volna neki, amit tanáruk elméjében látott, de tudta, hogy az legalább ennyire megrémíteni Hermionet. Emellett úgy érezte, tartozik annyival Pitonnak, hogy titokban tartja az emlékeit. Azok már így is nagyon fájdalmasak számára. Ez látszott a mumusból is, töprengett el Harry. Pitonnak ezek szerint, mikor annak idején berontott az égő házba, az lehetett a legnagyobb félelme, hogy gyermekét ilyen szörnyűséges állapotban találja. És azóta kísérti ez a kép…

A pletykák szerint a professzort is nagyon megviselhette a dolog, mert sorra maradtak el az órái. A minisztérium kiküldött egy helyettesítő tanárt, aki ugyan nem volt olyan szigorú, viszont nagyon nehéz volt hozzászokni az új módszereihez. A diákok rendesen hiányolták Piton undok óráit, a kiabálását, amelyhez már többé-kevésbé hozzászoktak. Még Neville is immunis lett a hatodik évére.

Remus minden nap meglátogatta a két kis beteget a gyengélkedőn, vitt nekik édességet, képeslapokat, fényképeket, melyeken a többiek gyors gyógyulást kívántak nekik. Ők ketten mindig kifaggatták a férfit, hallott-e valami újat Pitonról, de Lupin se tudott többet, mint ők. Viszont örömmel látta, hogy a két fiatalnak kezd visszatérni a színe, és hogy már sokkal jobban néznek ki.

A mulasztott napok tananyagának bepótolása vált kettejük hétvégi feladatává. Hermione már hozzászokott a hihetetlen tempójú tanuláshoz, jegyzeteléshez és körmöléshez, de Harry alig várta, hogy kiszabadulhasson a klubhelyiségből.

Sóhajtva eltöprengett. Megint, villámcsapásszerűen jöttek a gondok. Egyik pillanatban még mind nevettek a félreértéseken, a kígyón, meg jókat beszélgetett Ginnyvel, Dean vidám fényképeket lőtt, amikor csak tehette, most meg mintha gyász telepedett volna mindenki lelkére.

Kipillantott az ablakon szombat délután, majd felpattant az asztaltól. Felrohant a szobájába, gyorsan felöltötte a kviddics-talárját, magához vette seprűjét, és kiszáguldott az épületből. Csapattársai már kinn gyakoroltak. Az új hajtók Ginnyvel az élen a különböző manővereket gyakorolták, a kér terelő, Andrew és Jack a gurkókkal birkóztak, de csak annyit sikerült elérniük, hogy eltalálták egymást. Ron tétlenül repkedett a karikák körül. Harry összevonta a szemöldökét.

- Hol a megszokott munkamorál? – kiáltotta hangosan, egy csepp cinikus mosollyal.

A többiek mind abbahagyták, amivel foglalatoskodtak, és feléje pillantottak. Felderült az arcuk, a kicsi Mark pedig lelkesen integetett a kapitány felé.

- Kapitány! – kiáltott Veronica. – Repülj velünk!

Harry felült a seprűjére, és már ott is termett mellettük. Rájuk mosolygott, jelezvén, hogy jól van. Semmi kedve sem volt most a kínos kérdésekhez.

- Megbeszéltetek már valami tervet, ami szerint gyakoroltok, vagy csak úgy céltalanul végezte mindenki a dolgát?

- Utóbbi – hangzott mindenkitől a nem túl lelkes válasz.

- Nos, akkor, hogy Ron se unatkozzon, repüljünk még párat. Aztán beállok én is hajtónak. Egykapuzni fogunk, mint a fociban.

- Az milyen? – kérdezte Ron fanyalogva.

- Szuper! – bokszolt a levegőbe Will.

- Te egyedül leszel a karikáknál, Ron – kezdett bele Harry. – Mivel beállok én is, négy hajtó lesz. Ketté fogunk oszlani. Lány-fiú párosítás lesz: Ginny lesz Markkal, én pedig Verával. Egymás ellen fogunk repülni, és a kvaffért harcolni. A két terelőnk is elválik egymástól. Jack a mi oldalunk lesz, Andrew pedig Markékkal. Bárkinél is lesz a labda, Ron, neked arra kell törekedned, hogy megállítsd. Te nem fogsz egyik csapathoz sem tartozni, a dolgot, hogy minden labdát háríts. Érthető, mindenki? – nézett körbe a kis csapaton. – Helyes. Mindenki jegyezze meg a csapattársait, és próbáljatok jól összejátszani. Kerüljük a magánakciókat. Egy csapat vagyunk, csak úgy nyerhetünk, ha összefogunk. Készen álltok? Akkor indulás!

A nyolc játékos madárként szelte a kviddics-stadion levegőjét, vörös-sárga talárjuk csak úgy lobogott a szélben.

Odalentről az édesapja figyelte.

- Olyan szépen repül – mondta meghatódva.

- Akárcsak az apja valamikor.

- Szeretem nézni, ahogy kviddicsezik. Már az első meccsét végigizgultuk, emlékszel, Lily? – pillantott kedvesére. A nő elmosolyodott.

- Hogyne emlékeznék… Mindenki azt hitte, hányni fog… pedig csak majdnem lenyelte a cikeszt…

Sirius némán állt barátai mellett. Csak mostanában kezdett rájönni, hogy a Potter-házaspár gyermekkora óta figyeli a kis Harryt, ott voltak vele, amikor csak tehették, csak éppen soha senki nem vette őket észre. Az ő felbukkanása egészen más jellegű volt. Fájdalmas volt látni halott szeretteit, és velük lenni felemelő érzés volt, de a halál tudata borzongással töltötte el. Nem is beszélve arról a fájdalomról, melyet elvesztése Harrynek okozott. És Remusnak… meg Rowenanak… Valahogy egyik világba tartozónak se érezte magát, nem tudta, hol lenne szívesebben: a halálban, James-szel és Lilyvel, árnyékként suhanva az élők közt, vagy az életben, folyton azzal a tudattal élve, hogy régi barátai látják őt ugyan, de soha nem beszélhet velük.

- Ötven-húsz! – kiáltott Mark lelkesen.

- Mit ötven? – fakadt ki Vera. – Ez csak a negyedik gólotok volt!

- Épp elég baj az, hogy Ron már beengedett hat vagy hét gólt – zsörtölődött Jack.

- Én igyekszem! De jó lenne, ha nem felém lőnétek a gurkókat, hanem a hajtók felé!

- A játékban is meg szokták célozni az őrzőket, Ron – masszírozta fájó karját Ginny.

- Ez igaz. Ron, azt hiszem, hagyjuk most a játékot, rámegyünk egy kicsit a te edzésedre. Mi, hajtók különböző manőverek után karikára dobnánk, te tennéd a dolgod, Jack és Andrew meg bizonytalan időközönként még megspékelnék az egészet egy-egy gurkóval – csak hogy milyen gyorsan reagálsz váratlan helyzetekben. Koncentráljatok!

Ron fogcsikorgatva egyezett bele…