Remus

A napok borzalmasan lassan teltek. Harry pedig végig azon törte a fejét, hogy vajon hol lehet a professzor. Megdöbbentette Tonks sérülése, noha tudta, milyen ügyetlenke a boszorkány úgy általában. Kingsley hangja igencsak aggodalommal teli volt, így biztosan nagy a baj. Kíváncsi volt, milyen fába vágta a Rend most a fejszéjét. Bosszantotta persze, hogy ő szokás szerint megint kimarad mindenből, de valahol már le is mondott arról, hogy önszántukból beavassák.

A tanár távozása utáni reggelen Dursleyék meg is kérdezték, miért nem jön le a férfi reggelizni.

- Akadt egy kis dolga, úgyhogy el kellett mennie kis időre - válaszolt Harry.

- Pah! - horkant fel Vernon bácsi. - Csak úgy ki-be járkál a házba, ahogy kedve szottyan! Ez hallatlan! Sejtettem én, hogy ez lesz! Még egy különc a nyakunkon!

Harry azonban vajmi keveset törődött már a csipkelődő, rosszmájú megjegyzésekkel, és igyekezett minél több időt házon kívül tölteni.

Egyetlen öröme Marie volt, akivel órákon át együtt lógtak, amikor csak tehették. A fiú mindig talált valamilyen ürügyet, ami miatt ott maradhatott az állami gondozottaknál, akikkel Marie és gondozói foglalkoztak. Szíve ugyan mindig belesajdult, amikor csak meglátta azokat a szerencsétlen, fogyatékos gyermekeket, mégis szívesen foglalkozott velük. Néha feléledt benne az önvád, hogy mindezt nem szívvel-lélekkel csinálja, hanem csak azért, hogy így is közel legyen a barátnőjéhez. De minél több időt töltött velük, annál jobban megszerette őket. Napok elteltével pedig már szinte otthonosan mozgott körülöttük. A gyerekek és az ott élő ápolók mind kedvesen fogadták, amikor csak ment. Mindig igyekezett valami kis apróságot vinni, amivel belophatta magát a szívükbe. Hol egy csokor friss, illatos virágot vitt, hol pedig valami finom süteményt. De már azzal is jó pontot szerzett az intézet vezetői (és Marie gondviselői) szemében, hogy az újságot és a tejet reggel ő hozta. Ez persze előnyt jelentett: így egyáltalán nem néztek rá ferde szemmel, ha Marie-val kézen fogva sétálgattak, vagy csókolóztak.

Szerda délután is együtt hűsöltek az egyik parkban, a játszótéren. Egy nagy, közepén lyukas fánkra hasonlító hintában ültek. Lábaikat a lyukba lógatták, ők pedig egymásba gabalyodva pihentek. Harry épphogy csak leérő lábujjaival ringatta őket, bár ennél sokkal fontosabb dolgokkal volt elfoglalva. Marie ott ült, mondhatni az ölében, és fejét a fiú vállára hajtotta. Harry a lány hátát simogatta, néha a keze „véletlenül” a derekára és a combjára is eltévedt. Bár nyíltan nem merte volna szemtelenül megfogdosni szegényt. Ő maga is borzasztóan szégyellős volt, másrészt meg nem tudta, meddig mehet el Marie-nál. Elvégre szigorú nevelést kapott. Az... „ilyesmi” biztos abszolút távol áll tőle, és megijesztené. Így hát csak óvatosan puhatolózott, noha szomjazott érte, az illatáért, a bőrének selymes érintéséért.

Így ringatóztak hát csendben, nem sokat beszéltek. Harry egyszer azt vette észre, hogy a lány az arcát simogatja, majd elkezdi csókolgatni a nyakát.

Cirógatóan kellemes borzongás járta át a testét, miközben a nyakán érezte Marie hajszálainak csiklandozását, a lány lassú, ütemes szuszogását, és puha ajkait. Kajánul elvigyorodott, de érezte, hogy arca elpirul. Pár, végtelenségnek tűnő perc után Marie abbahagyta kényeztetését, és kérdően felpillantott rá, várva a reakciót. Szemei nagyok voltak, és csillogtak, de látszott rajta, hogy ő is eléggé zavarban van. Harry mosolyogva megcsókolta. Szorosan magához ölelte, majd ő kezdte el szívogatni a lány porcelán-fehér bőrét. Kellemes vanília-illata szinte azonnal megbolondította az érzékeit. Egész testében bizseregni kezdett, fura, eddig ismeretlen, felnőttes érzés kerítette hatalmába. Agya sebesen pörgött, megpróbálta kitalálni, mi is történik vele, és sok mindent megadott volna, ha valaki segít neki rájönni...

Harry nem tudott mit kezdeni magával. Piton professzor szobájába bármikor át tudott battyogni, a tanár érzékelhető hiánya azonban egyre jobban aggasztotta. Immár három és fél napja, hogy a férfi elment, és azóta semmilyen életjelet nem adott magáról.

Csütörtök délután Harry megint megállt a professzor szobája előtt. Benyitott, majd bezárta maga mögött az ajtót. Leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy belekiáltsa az oda-vissza tükörbe a nevét, csak hogy megtudja, él-e még. De tudta, hogy ezzel könnyen bajba sodorhatná, így bármennyire is furdalta az oldalát a kíváncsiság, le kellett mondania erről az ötletről. Lehuppant az ágy szélére és nagyot sóhajtott. A szoba olyan volt, mint mielőtt Piton beköltözött volna. Mintha soha ott se lett volna. Ez nagyon nyomasztotta Harryt. Legszívesebben kitett volna a komódra vagy az éjjeliszekrényre egy pár bájitalokkal teli palackot, csak hogy legyen valami nyoma a professzornak. Vagy egy pár könyvet. De már egy pár ódon fáklyával is megelégedett volna: olyanokkal, melyek a tanár dolgozószobájának tompa megvilágítását adják.

Sohasem gondolta, hogy valaha hiányolni fogja majd Pitont. Az együtt töltött, igencsak sűrű és eseménydús hétvége azonban sok mindent megváltoztatott: Harry rengeteg dologról másképp gondolkodott, és titkon remélte, hogy a professzor jelleme is változott valamennyit. Csak éppen még nem tudja, hogy mutassa ki.

De mit sem ér ez a kedvező változás, ha Piton rögtön feldobja a bakancsot, motyogta magában Harry. Persze próbálta magát azzal nyugtatni, hogy egy tapasztalt és sokat megélt varázslóval van dolga, aki biztos ráharapott valami forró nyomra, és annyi információt akar megszerezni, amennyit csak tud. De még aludni sem tért vissza, így a fiú aggodalma napról napra nőt.

Szusszant egy nagyot. A lábával az ágy szélét rugdosta unottan, majd egyszer sarka beleütközött valami kemény tárgyba, ami az ágy alatt lapult. Letette a pálcáját az ágyra, letérdelt, és benézett alá. Piton utazótáskáját pillantotta meg. Keze elindult a bőrönd felé, melyet alig egy hete ő maga hozott fel ebbe a szobába, de megtorpant.

Nem lenne helyes, hasított belé a lelkiismeret-furdalás.

Nem, Harry, rázta meg a fejét.

Az előző félévben már így is borzalmas dolgot tett azzal, hogy belenézett a tanár féltve őrzött emlékeibe. Ha most még a holmija közt is elkezd turkálni, abból garantáltan nem mossa ki magát soha. És amúgyis bármelyik pillanatban hoppanálhat. Elég kellemetlen lenne, ha újdonsült kiérdemelt bizalmát azzal tenné tönkre, hogy a cuccai közt matat.

Nem született metamorfmágusnak, mégis komolyabban érdekli az átváltozás tudománya? Nincs megelégedve a külsejével és változtatni szeretne rajta valamilyen bűbájjal? Jól működő álcára van szüksége, de nem tudja, kitől vagy honnan tanulja meg?

Rendelje meg kiadónk legújabb kiadványát, az „Átváltozás tudománya, avagy nem csak a metamorfmágusoké a világ!” című speciális kézikönyvet! A mű szerzője, Mufurc Magimeta garantálja a sikert! A könyvet a kezdők is ugyanolyan hasznosan forgathatják, mint azok, akiknek már van bizonyos tapasztalata átváltozástanból. Ezek után nem kell irigykedve tekintenie a született metamorfmágusokra! Ugyanolyan hasznos bűbájokat fog találni a könyvben, mint amilyeneket fent említett varázslótársaink egy csettintésre tudnak alkalmazni. Ne habozzon! Rendelje meg most!

Harry felhorkant. „Nem a metamorfmágusoké a világ?” Mókás egy cím. Ugyanakkor el is komorodott. Miért volna szüksége Pitonnak ilyen könyvre? Mert az újságkivágás alatt egy ilyen című kötet pihent. Csakis egy okból: hogy még tökéletesebb legyen az álcája a halálfalók előtt, amikor küldetésre indul.

A fiú felsóhajtott. Már megint a halálfalókon járt az esze.

Felcsapta a könyvet. Az előszóban a szerző kifejtette metamorfmágus-ellenes nézeteit, mely szerint ez az öröklött tulajdonság kisebbségi érzést kelt a hétköznapi tulajdonságokkal megáldott varázslókban, és hogy a könyv célja, hogy felzárkóztassa a többi mágust és boszorkányt. A tartalomjegyzékben külön fejezetre bontva szerepeltek a különböző testi tulajdonságok megváltoztatására vonatkozó leckék. Harry egy pillanatra kajánul elvigyorodott. Bizony, a mugli fiúk sok mindent megadnának azért, hogy egy bizonyos testrészüket meghosszabbíthassák. De elhessegette a disznó gondolatokat, és kinyitotta a az első fejezetnél.

- A frizura színének és alakjának változásai - olvasta hangosan. Szemei sebesen cikáztak a sorok közt. - Igen... igen, ezt már leírta... térj már a lényegre! - motyogta végül ingerülten. - Áh, meg is van! Hajnövesztő bűbáj. A pálcasuhintás módja: egy apró pöcc előre, egy körkörös suhintás az óramutató járásával ellentétes irányban, majd egy erőteljes döfés az ég felé. Határozottan mondja ki a varázsigét: „Dúsfő, gyorshaj, hosszúnöve!” Micsoda gagyi egy bűbáj! - fintorgott Harry, és kezdte azt hinni, csak egy bóvli könyvet tart a kezeiben. - De egy próbát megért.

Oldalra pillantott, a varázspálcájára. Megmarkolta, odaállt a tükör elé. Elgyakorolta a helyes pálcamozdulatokat (a könyv ábrái és nyilai segítségével), majd megköszörülte a torkát.

- Dúsfő, gyorshaj, hosszúnöve!  

Hajszálai mintha életre keltek volna. Érezte, hogy a hajhagymái mocorogni kezdenek, a szálak megremegtek, majd látványosan nőni kezdtek. Mikor már a dereka közepéig értek, Harrynek eszébe jutott, hogy nem tudja, mivel kell megállítani a növekedést. Kétségbeesetten a könyvre pillantott, és ott megtalálta a megfelelő varázsigét.

- Stopnöve!

Végignézett magán. A haja a földet súrolta. Az ajkába harapott, majd hangosan elnevette magát. Úgy nézett ki, mint valami szőrös rajzfilmfigura.

- A haj színének megváltoztatása...- olvasta tovább. - Lássuk csak... - Magára kacsintott a pici tükörben. - Mondjuk szőke? - ajánlotta mosolyogva. - Nos... meg is van. Khöm. Aranyhaj!       

Ajkai remegtek a bizarr látványtól. Hajának sötét színe eltűnt, és helyette olyan aranyszőkévé változott hajkoronája, hogy szinte vakított.

- Ezt meg kell néznem Petunia néni nagy tükrében! - rikkantotta vigyorogva.

Letette a könyvet, óvatosan maga után vonszolva hajzuhatagát, kilépett a folyosóra. Az egyik falon, Petunia néni és Vernon bácsi hálószobája előtt volt egy egész alakos tükör, amiben a néni mindig megnézi, hogy áll rajta az adott ruha. Harry odaállt elé, és megszemlélte magát. Teste remegett a visszafojtott a kuncogástól, majd harsányan elröhögte magát. Petunia néni dühödten tépte fel az ajtót, és lépett ki, mikor meglátta a nagy, szőke, szőrös valamit a folyosó közepén, unokaöccsének ruháiban.

Olyan sikoltott, hogy belerepedt a tükör üvege, Harry pedig ijedtében elejtette a varázskönyvet. A néni úgy elvágódott a sokktól, mint egy zsák. Harry gyorsan letette a könyvet és a pálcát, majd bevonszolta a hálószobába nénikéjét. Leültette az ottani fotelba, betakarta, és úgy rendezte ruháit, mintha csak aludna. Remélte, hogy miután a néni felébred, azt fogja hinni, hogy csak álmodta az egészet.

Ő maga visszarohant a professzor szobájába.

- Még szerencse, hogy más nincs itthon! - törölte meg aggódva a homlokát. - Reducio!

A haja felvette régi formáját.

Becsukta a könyvet, de gondosan megfigyelte annak borítóját. Úgy gondolta, magánál fogja tartani, amíg csak lehet. Minél több ilyen bűbájt szeretett volna megtanulni.

Tudta, hogy még mindig elsődleges célpontja mind a halálfalóknak, mind a dementoroknak, mint Voldemortnak. Ám, ha az ilyen bűbájokkal megváltoztatja a külsejét, akkor lesz egy lépés előnye velük szemben. Emellett jó felkészülés lesz ez a RAVASZ-vizsgákra. És jó pontot szerezhet McGalagony professzornál is. Mindent összevetve úgy vélte, megér egy kockázatot a könyv eltulajdonítása.

Minden mást visszapakolt a táskába, és már készült rácsukni a fedelet, mikor látta, hogy az ingek közül kicsusszant egy jól lezárt lombik csúnya, sűrű, sötét bájitallal. Kíváncsian vette kezébe, majd elolvasta a címkéjét.

Százfűlé-főzet

Hosszas rángatás után sikerült kiszednie a dugót a palack szájából és megszagolta. Az iszonyatos bűzt száz közül is felismerte volna. Ugyanolyan szaga volt, mint annak, amit három éve Hermione kotyvasztott hisztis Mirtyl vécéjében.

Elgondolkozva meredt az üvegre. Hunyorogva figyelte tartalmát. Piton tényleg mindenre felkészült. Elismeréssel adózott a bájitaltan tanár előrelátásának. Egy merész gondolattól vezérelve fiolástól átszaladt a szobájába, és egy tiszta pohárba átöntött a főzetből egy keveset. Nem aggódott amiatt, hogy esetleg már benne lehet annak a személynek a kivonata, akivé Piton szándékozott változni, ha bajban lenne. A recept külön kiköti, hogy ezt csak és kizárólag a fogyasztás előtt lehet beletenni. Ha valaki úgy próbálja meg tárolni, hogy a kivonatot már benne tartja, akkor a főzet elsavasodik, színe pirosra változik, és mérgező hatású lesz az emberi szervezetre. Piton pedig, ha meghalna, se hagyna figyelmen kívül egy ilyen fontos bájital-utasítást.

Visszatrappolt a tanár szobájába, mindent ugyanúgy visszatett a táskába, kivéve az átváltozásos könyvet, majd visszatette a bőröndöt az ágy alá. Átment a szobába és magára zárta az ajtót.

Órákon át jegyzetelt a könyvből mindenféle hasznos bűbájt, csak hogy minél hamarabb visszatehesse a könyvet az eredeti helyére, a gazdája táskájába. Minél jobban sietett, annál jobban elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. Annyi varázsigét lejegyzetelt, amennyit szinte meg se lehetett volna tanulni. Aki saját védelmében ennyi bűbájt kénytelen alkalmazni, az valóban elég nagy bajban lehet...

Mérgesen lecsapta a tollat, és odaült az ablakpárkányra. Elege volt már abból, hogy az élete mindig veszélyben van. Ellenfelei sportot űznek abból, hogy ki tud neki komolyabb sérülést vagy fájdalmat okozni. A legrosszabb az volt, hogy most már nem csak saját maga miatt kellett aggódnia, hanem társaiért, barátaiért is. Ám mindenki mégis őrá vigyázott, mintha valamilyen pótolhatatlan kincs lenne. Tisztában volt a jóslattal, és annak jelentőségével, mégis úgy vélte, túlzás, amit vele művelnek. Meg akart végre tanulni saját magára vigyázni. Azt akarta, hogy végre őt is komolyan vegyék. Elvégre annyi minden van már a háta mögött. Annyi küzdelem és összecsapás... Úgy érezte magát, mint aki be van zárva. Mint Sirius... Mint keresztapja a Black házban...

Felhúzta és átölelte a térdét. Úgy beszélt volna valakivel.

A mellette álló szekrényről levette a saját oda-vissza tükrét, és belenézett.

- A Rend minden tagjának van ilyen, ezt mondta... - motyogta maga elé. - R... Remus Lupin professzor! - mondta ki végül.

A tükör halványan elkékült, majd mintha füst kavargott volna benne. Lassan egy homályos alak kezdett formát ölteni. Harry végül megpillanthatta Lupin nyúzott, sovány, és megdöbbent arcát.

- H-harry! Te hogy...? Honnan van neked ilyen tükröd? - kérdezte hebegve.

Harry, mielőtt válaszolt volna, észrevette, hogy a férfi egy nyakig bekötözött Tonks mellett ül, egy ágy szélén. A fiatal nő elég megtépettnek nézett ki, de már mosolygott, és ezt Harry jó jelnek vélte.

- Jó napot, professzor - mondta, erőltetett vidámsággal. - Remélem, nem zavarok... - pillantott Tonks felé hamiskásan.

Lupin észrevette a kaján vigyort, és zavartan köhintett. Odabiccentett Tonksnak, hogy mindjárt visszajön, és úgy tűnt, kisétált a szobából.

- Harry! Még mindig nem válaszoltál. Honnan szereztél ilyen tükröt? - kérdezte szigorúan.

- Ezt még... Siriustól kaptam karácsonykor... - mondta a fiú megszeppenve.

- V-vagy úgy - motyogta a tanár kicsit meglepetten. - Én... Minden rendben, Harry? - kérdezte, mikor meglátta a fiú fakó, de fáradt mosolyra húzódó arcát.

- Igen... azt hiszem... Én csak olyan egyedül éreztem magam, és gondoltam, talán...

Lupin a tőle megszokott kedvességgel elmosolyodott, majd sejtelmesen félrepillantott, mintha állna még mellette valaki.

- Remélem, nem zavartam meg semmit... Tonks felépült már?

- Honnan tudod, hogy beteg volt? - akarta lépre csalni a fiút Remus.

- Hát... láttam, hogy egész jó színben van... gondoltam, ez már jelent valamit... - próbált zavartan mentegetőzni a kölyök.

- Nos, igen, jól van, hála Mrs. Weasley odaadó ápolásának.

- De ugye nem épp a kisasszony nyakát készült megharapni? - szaladt ki a kérdés Harryből egy kaján vigyor kíséretében.

Lupin arca felderült egy kicsit a rózsaszín pírtól.

- Nem - mondta viccelődve. - De most látom csak... a te nyakadon az az, aminek gondolom?

Harry a torkához kapott, hogy eltakarja a vörösesbarna foltot, és viszonozta a mosolyt.

- A-az...

- Szóval van barátnőd, mi? Ő az a lány, akivel mindig együtt lógsz?

- Ő. Honnan tudja?

- Ez a sláger a Renden belül. Aki épp szolgálaton van, mindig mondja, ha együtt látott titeket. Azt mondják, egész bájos. Én még sajnos nem láttam.

- Ez... nem ér! - mondta megjátszott felháborodással Harry.

- Mugli, ugye?

- Ühüm - bólogatott a fiú.

- Most nézem: hol a szemüveged?

- Ó, itt a komódon - mutatott oldalra Harry, és megfeddte magát, amiért elfelejtette feltenni. Hiszem meg akarta lepni társait új kilétével!

- Ahha... Na és mi a helyzet Dursleyékkal? Remélem, nem bánnak veled túl szigorúan.

- Á, semmi bajom velük, alig akadékoskodnak. Eléldegélünk egymás mellett. Csak kicsit... magányos vagyok... hiányzik a varázslóvilág - harapott az ajkába.

- Hm... Harry. Mit szólnál, ha találkoznánk ma este valahol? Csak hogy jobb kedved legyen.

- T-tényleg? - csillantak fel a fiú szemei. - Tényleg találkozhatunk?

Lupin kedvesen bólintott.

- Szuper! De... hol?

- Nem tudsz a belvárosban egy jó kávézót, ahol letelepedhetünk?

- D-de, tudok párat. Oda fog találni?

- Persze, ne aggódj! Csak mondd, hol találkozzunk.

- Hát... legyen mondjuk a Stanley Road-on. Szép kis kertvárosi utca, biztonságos és világos, jól átlátható. A buszom is arrafelé megy.

- Rendben. Nyolckor jó lesz? Elengednek a nevelőszüleid?

- Vernon bácsi még nincs itthon, Petunia néni meg alszik, úgyhogy nem lesz gond.

- Ne félj, majd hazakísérlek.

- Ah, tök jó lesz! Megyek is készülődni!

- Harry! - szólt figyelmeztetően Lupin. - Az idefelé vezető úton légy nagyon óvatos! Rendben?

- Igenis!

Lupin összehúzta magán szürke szövetzakóját.

- Már egy fél órája itt kellene lennie - mondta az egyik fa árnyékában. Furcsamód senki sem volt a társaságában, így úgy tűnhetett, magában beszél. - Kezdek aggódni.

Az utca szépen ki volt világítva, a lakásokból is fény szűrődött ki, de elég kevesen mozogtak odakinn.

A férfi idegesen körülnézett. Valahogy nem tudta félretenni rossz előérzetét, és már azon volt, hogy elindul megkeresni Harryt.

Nem vette észre, hogy a háta mögött egy magas, sötét, titokzatos alak ólálkodott. A szél meglebegette éjfekete talárját. Annak bő ujjából előtűnt erős keze, mely egy mahagóni színű varázspálcát tartott. A gyanútlan professzorra emelte, és halkan suttogni kezdett.

- A-da-va...

Ekkor azonban Harry ott termett mögötte. Leugrott a fáról, és egy karnyi vastagságú, hosszú faággal úgy fültövön vágta, hogy az álnok merénylő felordított fájdalmában. Hallani lehetett csontjainak roppanását, és Harry kezére pár csepp vér is fröccsent. A taláros behanyatlott annak a háznak a kicsi kertjébe, ami előtt a jelenet lezajlott, és elvesztette az eszméletét. Lupin olyat ugrott, mint akit megrázott az áram. Rémülten figyelte a homályból lassan kibontakozó fiú alakját. Az csöndre intette, majd felkapott a járdáról egy követ, és bedobta a ház ablakán. Odabentről sikoltozás és kiabálás hallatszott. Ekkor elrikkantotta magát elég vékony hangon:

- Segítség! Szatír! Segítség! Hívják a rendőrséget!

A hang egyre erősödött, és kisebb pánik alakult ki. A kertek mélyén a kutyák dühödt ugatásba kezdtek.

- H-harry? - nézett szörnyülködve Lupin a fiúra.

- Jöjjön! Gyorsan! Ki tudja, hányan lehetnek még itt!

Azzal megragadta a férfi kezét, és mindketten futásnak eredtek. Perceken keresztül megállás nélkül rohantak, közben hátra-hátrapillantottak, hogy ellenőrizzék, követi-e őket valaki. Sok-sok kanyarral később elértek egy forgalmasabb sétálóutcaszerű térre, ahol már elég sokan mászkáltak. A kávézók és sörözők teraszain rengetegen ültek, és élvezték a kellemes nyári estét.

- Itt - zilálta Harry, a térdére támaszkodva és szúró oldalát masszírozva - itt... már... biztonságban... vagyunk... Itt már nem mernének ránk támadni, mert túl sok lenne a szemtanú.

- Harry... hogy nézel ki? - kérdezte csodálkozva Remus.

Végigmérte a fiút. Farmernadrágban, pólóban és farmerkabátban úgy nézett ki, mint egy közönséges mugli-kölyök. A szemüveg hiánya azonban új volt, ugyanúgy, mint az ezüstkarika a fiú fülében, no meg a kócosra vágott sötétvörös haj. Harry elvigyorodott.

- Nem tetszem? Jöjjön, elmesélek mindent! - majd bevonszolta az egyik csendesebb kávézóba.

Leültek az egyik leghátsó sarokba. Harry rendelt tanárának egy kávét, hogy az magához térjen, magának pedig egy forró csokoládét, jó sok tejszínhabbal. Majd belefogott a mondókájába:

- Először is kérem, ne haragudjon, hogy késtem! Így is, ha nem érek oda időben, maga már... maga már.. talán nem is élne... Még belegondolni is szörnyű! De nem saját hibámból késtem! Időben elindultam otthonról. Ám pár sarokkal később, mikor a buszmegálló felé mentem, csoszogást meg suhogást hallottam. Hátrafordultam, de senki sem jött utánam a járdán. Pedig biztos voltam benne, hogy hallottam valamit. Ekkor egy tompa pukkanást is hallottam... mint amikor hoppanál valaki! - látta, hogy Lupin egyre jobban elsápad, és zavartan oldalra tekint, mintha összepillantana valakivel. - Ekkor már tudtam, hogy valami nincs rendben, ezért más irányba indultam. Olyan utcába akartam csalni őket, ahol nem tudnak megtámadni. Igen - bólintott a férfi néma kérdésére - halálfalók voltak. Az egyik forgalmasabb kereszteződésnél aztán bevetettem magam a tömegbe, majd óvatosan elvégeztem egy kis bűbájt, hogy megváltozzon valamennyire a külsőm. Ne aggódjon, nem festettem be igazából vörösre a hajam! - mondta mosolyogva. - Lekoptak rólam, mert nem ismertek fel újra. De nekem már könnyebb volt őket követni...

- Követni? - horkant fel rémülten Lupin. - Harry, elment az eszed? Azonnal haza kellett volna menned!

A fiú behúzta a vállait.

- És akkor hagytam volna meghalni magát? - mondta szemrehányóan. - Álnokul, hátulról akarták megtámadni! No mindegy, hadd folytassam! Ketten voltak, és hosszú, lebegő talár volt rajtuk. Miután nem találtak meg, kiváltak a tömegből, és az egyik parkban próbáltak meg eltűnni. Még szerencse, hogy olyan jól ismerem azt a parkot. Dudleyék mindig ott kergettek meg kiskoromban, meg tudom, milyen tréfákat lehet űzni a járókelőkkel. Van egy fa, aminek lelógó, hosszú, de rugalmas ágai vannak. Dudleyék arra szokták használni, hogy lelökjék vele az embereket a bringáról. Jól hátrafeszítik, és amikor jön a biciklis, elengedik, és az telibe kapja őket a mellkasuknál. Na, valami ilyesmit csináltam én is. Mikor arrafelé jött ez a két jómadár, szépen megsuhintotta őket a fa ága, mint az a fúriafűz, ami a suli udvarán áll. Olyat nyekkentek, hogy öröm volt nézni - mondta vigyorogva. - Mindketten kidőltek, úgyhogy odamerészkedtem hozzájuk. Elvettem a pálcájukat és eltörtem mindkettőt. Aztán olyan összekötöző-varázslattal gúzsba kötöttem őket. De egymással szemben, mintha... szóval mintha valami gusztustalan dolgot csinálnának. Kilebegtettem őket az egyik fényesebben megvilágított helyre, ahol a járókelők megláthatják őket. Jött is egy öreg néni, aki valamilyen apró kutyát sétáltatott. Rögtön elkezdett sikoltozni, meg kereszteket vetni, és hívta a rendőrséget. Úgy megbotránkozott! - kuncogott. - Meg aztán a mugli rendőrök se nagyon szeretik az ilyen közszeméremsértőket...

Lupin szemei elkerekedtek a csodálkozástól. Arcának izmai néha megrándultak a visszafojtott mosolygástól, de a sztori végére potyogtak a könnyei, úgy kacagott, annak ellenére, hogy nem sokkal korábban még veszélyben volt az élete.

- Jaj, Harry - sóhajtott egyet vigyorogva.

- Ezután - kortyolt egyet a fiú a forró csokiból, melyben már elkavarta a tejszínhabot - ezután gyorsan afelé siettem, ahol megbeszéltük a találkozót. Ám rögtön az utca elején megláttam még egy ilyen alakot! Láttam, hogy nagyon lassan haladt, szerintem megpróbálta becserkészni magát. Halkan utána lopakodtam, és vártam, hogy mit csinál. Úgy tűnt, figyeli magát. De aztán láttam, hogy előveszi a pálcáját, és már el is kezdte kántálni a halálos átkot... - csuklott el a hangja. - Úgyhogy gyorsan lecsaptam rá... Jól van? - kérdezte végül, mikor látta, hogy Lupin arca elkomorodik és elsápadt a mondóka végének hallatán.

Figyelte a reakciókat, de a férfi hirtelen átkarolta a nyakát, és megölelte őt.

- Köszönöm, Harry! - mondta remegő hangon.

Majd beletúrt a fiú dús, vörös hajába.

- Nélküled már nem élnék... Ezt... soha nem fogom elfelejteni...

Harry zavartan elmosolyodott.

- Kérem, nagyon vigyázzon magára! Én... nem akarom önt is elveszíteni..! Azt... nem bírnám elviselni.

- Nézze meg az ember... - rótta meg magát üveges szemekkel Lupin. - Lassan ott tartunk, hogy te intesz óvatosságra engem... Ígérem, vigyázni fogok. Nem is gondoltam, hogy követhetnek. Nem is volt rajtam talár...

- Én se értem. Az ön arca szerencsére nem olyan ismert, mint a többieké. Hiszen nem sok helyen tudott eddig dolgozni. Sőt, Roxforton kívül sehol. Mondja el Dumbledore-nak, mi történt.

- Rendben.

Mosolyogva végigmérte Harryt.

- Olyan bátran viselkedtél! Vakmerően, de bátran! Édesapád és Sirius nagyon büszkék lennének rád.

A fiú is elmosolyodott, de látszott rajta, hogy két halott rokonának említése fájdalmas számára.

- Harry, tudom, mi jár a fejedben. De szeretném, ha megértenéd, hogy az életnek mennie kell tovább. Mindannyiunknak fáj Sirius elvesztése.

- Tudom... - felelte Harry halkan. - És tudom, hogy komolyan kellene vennem a feladatomat. Próbálkozom, de nem könnyű. Most is ez a halálfalós dolog... Hogy lehet, hogy ilyen sokan felbukkantak egyszerre? Nem... történt valami az utóbbi időben? Valami fontos, különleges? - puhatolózott, mert remélte, hogy megtudhat valamit Pitonról. - Ahol... esetleg Tonks is megsebesült? - bökte ki végül.

- Sajnálom, Harry, de erről nem mesélhetek...

- Jaj, kérem, ne csinálja már! Nem vagyok már kisgyerek! Legalább ezt az egyet mondja el!

Lupin meglepetten rámeredt, majd megkavarta a kávéját.

- Hát... rendben. Nem sokat sikerült megtudnunk. Voldemort dühöng. Tervezett valami igen nagyszabásút, de úgy tűnik, az kudarcba fulladt. Régóta arra gyanakodunk, hogy külföldről próbál meg segítőket toborozni maga mellé... Sikerült is három alkalommal meghiúsítani a próbálkozásait, de ezúttal valami iszonyúan félresikerülhetett. A kémeink mind azt jelentették, hogy a halálfalói rettegve merészkedtek elé. Voldemort az egyik alkalommal olyan állapotba került, hogy mérgében egy suhintással végzett két segítőjével. 

Harry szíve vadul kalapált. Csak ne Piton legyen az egyik! Csak ne ő!

- A halálfalói meg egymásnak estek, mert azt hitték, közülük hibás valaki. Elkezdték egymást gyanúsítgatni, majd kis híján tömegmészárlássá vált a dolog. Akkor sérült meg Tonks is - épp ő volt szolgálatban.

Harry megkönnyebbülten fellélegzett.

- A Sötét Nagyúr persze keményen megtorolta a rendbontást. Úgy tűnt, kezdenek kiszaladni a keze alól a dolgok, ezért elvonult, nem is látták napokig. Biztos megint valami tervet próbál kovácsolni a füstbe ment helyett. Ráálltunk, de többet nem tudtunk kideríteni...

- És... mi lehetett az, ami úgy felbosszantotta? - kérdezte elhaló hangon Harry. Nagyot nyelt, mert az volt a sanda gyanúja, hogy Voldemortot a vele való elmepárbaj sikertelen kimenetele bosszantotta fel ennyire.

- Remélem, mihamarabb kiderül.

- És... most... éppen ki van szolgálatban?

Lupin összevonta a szemöldökét.

- Miért akarod tudni?

- Cs-csak úgy...

- Arra még nem gondoltál, hogy azért nem akarjuk veled megosztani a Rend titkait, mert félünk, hogy kifecseged Voldemortnak?

Harryt szíven ütötte a mondat.

- Hogy - hüledezett - h-hogy mondhat ilyet? Én... sohasem tennék ilyet!

- Önként biztosan nem. De mivel nem tanultad meg Piton professzortól az okklumenciát, a Sötét Nagyúr bármikor újabb támadást intézhet az elméd ellen.

A fiú gyomra a felére zsugorodott össze. Bizalmatlanok vele. Joggal. Amíg nem veszi valóban komolyan az okklumenciát, addig az elméje valóban kiszolgáltatott Voldemorttal szemben. Lehorgasztotta a fejét, és szomorúan bólogatott.

- P-piton professzor... hogy van mostanában? Ő... ő is a Renden belül tevékenykedik?

Lupin csak hümmögött. Harry sejtette, hogy nem akarja beavatni a részletekbe. De valahol a dolog kölcsönös volt: ő se mondta el, hogy titokban okklumenciát tanul Pitontól.

- Gondolom, azért találkoztunk ma este ennyi halálfalóval, mert vissza akarják szerezni a Sötét Nagyúr jóindulatát - merengett a tanár. - Kézre akarnak keríteni téged. De az, hogy kettesével mászkálnak, nyilvános helyen hoppanálnak, nem vall szervezettségre. Azt hiszem, ezek csak ostoba magánakciók voltak. Vagy tapasztaltad a jelenlétüket máskor is?

- Nem.

- Sejtettem... Mindenesetre mostantól légy még óvatosabb!

- Rendben, megígérem - felelte Harry, és arcára visszatért a mosolya.

- Borzalmasan megváltoztál - mondta vigyorogva Lupin, és még mindig a fiú arcát viselte. - Olyan... nem, nem is tudom mihez hasonlítani... A fülbevaló legalább eredeti?

- Aha. Rejtegetem is eleget, nehogy meglássa Petunia néni. Szerinte nem tisztességes, ha egy férfi fülbevalót hord.

- Férfi! - horkant fel kuncogva a tanár, és kiitta a kávéját. - Messze vagy te még attól!

- Nem is igaz - vágta rá tettetett sértettséggel Harry, majd nagyon kajánul nézett.

- Mesélj nekem erről a lányról.

- Marie-ról? Hát... nem is tudom... még a végén kifecsegi a Renden belül...

Fizettek, és menni készültek. Harry azonban megfogta Lupin karját, és bevonszolta a mellékhelységbe.

- Hajtson végre pár átváltozós bűbájt, hogy ne ismerjék fel. Ha követik és megtudják, hogy hol van a Rend főhadiszállása, nagy bajba kerülhet mindenki. Tudja, mit? Hadd csináljam én! - kérlelte.

- De ne legyen túl bizarr...

- Ne aggódjon. Egész kis repertoárom van már az ilyen varázslatokból...

- Honnan tanultad ezeket... csak úgy mellesleg - kérdezte gyanakodva Remus.

- Hát... készülök a RAVASZ-ra. Az ilyesmit jobb hamar elkezdeni. Amit már tudok, azzal nem lesz bajom. Így koncentrálhatok majd azokra a tárgyakra, amik nem mennek olyan könnyen. Mint mondjuk a bájitaltan... - felelte sejtelmesen mosolyogva a kölyök.

Megköszörülte a torkát, majd egy varázsigével átalakította a férfi ruházatát. Kényelmes, fekete, nadrágba és zakóba bújtatta. A haját is megnövesztette egy cseppet, a végeit szálkásra tépette, majd eltüntette a bajuszát is.

- A lányok összepisilik magukat, ha meglátják - mondta csábosan, mikor végigmérte a művét. - Mint egy szívtipró.

Lupin belenézett az egyik koszos tükörbe, és megcsodálta magát. Bajusz nélkül mintha évekkel fiatalabbnak nézett volna ki. Úgy tűnt, tetszik neki, amit lát.

- Én virágot is vinnék...

- Harry! - dorgálta meg.

- Csak vicc volt! - emelte fel a kezeit védekezően a fiú. - Jöjjön, menjünk!

Sétálva baktattak vissza az utcákon, ahol egyre több ember mászkált. Kezdődött az éjszakai élet, sokan akkoriban indultak szórakozni. Így a tömeg közé vegyülve már biztonságban érezték magukat.

- Mondja... professzor... - kezdte a köntörfalazást Harry. Már régóta a kínálkozó alkalomra várt. - Nem... nem szeretne a nagybácsim lenni? A fogadott nagybácsim, persze! - tette hozzá sietve. - Hiszen... hiszen olyan jóban voltak az apámmal!

Lupin nagyon meglepődött a felkérésen. Meg is állt.

- Ez... - kezdte mosolyogva - manapság már így megy?

A fiú izgatottan várta a választ.

- Nem is tudom... Magáznád a nagybácsidat...

- Az nem baj! - sürgette Harry. - Nem szá...

- Szólíts Remusnak - vágott a szavába mosolyogva a tanár. - Elég öregnek érzem magam már enélkül is. 

Harry szemei felragyogtak.

- Szabad? - kérdezte reménykedve. A férfi megvonta a vállát.

Újdonsült unokaöccse hevesen átkarolta a derekát, és megölelte.

Miközben így, összegabalyodva baktattak a Privet Drive felé, Lupin némán hallgatta Harry lelkes beszédét a reggeli munkájáról, a kedveséről, meg arról, hogy mennyi új ruhát vehetett magának. Szomorúan elmerengett azon, hogy belül mégis milyen magányos és szomorú ez a gyerek. Világéletében csendes, megfontolt volt, kimért a modora, a mostani viselkedés egyáltalán nem rá vall. A fecsegés nem az ő kenyere. Érezte, hogy Harry még mindig szenved barátai, de legfőképpen Sirius hiányától. Kedvesen megsimogatta a fiú kócos haját, majd bólogatott, mintha odafigyelt volna arra, amit mondott...