Várakozás

Döbbent csend állt be konyhában. Dursleyék úgy hallgatták végig a monológot, mintha még levegőt is elfelejtettek volna venni. De Harry utolsó mondata pofonszerű csattanóként érte őket.

Vernon bácsi remegő térdekkel állt fel.

- Szóval azt... akarod mondani... hogy idejön... még egy.... olyan... mint te?!

- Nem ígértem neki előre semmit. A ti beleegyezésetekre szükségem van, elvégre ez a ti házatok.

- És itt akartok varázsolni?

Harry az ajkába harapott.

- Ebben a tisztességes házban?! - folytatta Vernon bácsi, immár nagyobb hangerővel, hallgató unokaöccse láttán. - Hát végképp tönkre akarod tenni a jó hírünket?!

- De hát a szomszédok semmit sem vennének észre az egészből! - fakadt ki kétségbeesetten Harry. Sohasem gondolta volna, hogy egyszer ilyen esdeklően kell majd Dursleyék előtt állnia. - Egész idő alatt a házban lennénk! Nem vennétek észre semmit, esküszöm!

Petunia néni is felemelkedett az asztaltól.

- És mit gondolsz, miből fogunk eltartani még egy olyan ingyenélőt, mint te? Hiszen még majdnem két hónap van hátra a szünidőből! Ez hatalmas kiadás lenne számunkra!

Harry tudta jól, hogy Vernon bácsi fizetése mellett még egy lakó étkeztetése meg se kottyanna a családnak, mégsem rótta ezt fel nekik.

- De hiszen tudjátok, hogy dolgozni járok! Minden reggel segítek kihordani Gus bácsinak a tejet öt utcában, és hetente háromszor újságkihordást is tudok vállalni! Abból a pénzből, amit megkeresek, könnyedén el tudjátok tartani őt!

Petunia néni meglepetten hátrahőkölt. Harry kihasználta az alkalmat: addig kell a vasat ütni, amíg forró!

- Piton professzor úr ismerte anyát, Petunia néni! És... apát is! De ez most nem ez a lényeg! Kérlek, ez nagyon fontos, nem csak nekem!

Vernon bácsi fújtatott a méregtől.

- Szóval - fenyegette meg remegő ököllel - szóval egész nyáron... ezt tervezgetted, ha?

- Én... - kezdte volna Harry.

- Már megint visszaéltél a jóindulatunkkal! Petunia odaadóan gondoskodik rólad, és ez a hála!

A nővére említése csak még sápadtabbá tette Petuniat. Lopva férjére pillantott, aki összeszűkült szemekkel figyelte. Vernon bácsi intett egyet a fejével, de neje megrovó pillantása után újra Harryre nézett.

- No és mit tanítana neked ez a semmirekellő...? - egyszerűen nem tudta kimondani, hogy „varázsló”.

- A-azt - felelte meglepetten Harry -, hogy hogyan zárjam el az elmémet Voldemort elől. Voldemort ugyanis be tud hatolni mások gondolataiba, és az ott lévő információkat fel tudja használni saját érdekeiben. Ezzel a módszerrel... tudott tőrbe csalni eddig - úgy érezte, felesleges Dursleyékat mélyebben beavatni az okklumenciába, a lényeget talán így is felfogják.

Miután befejezte mondanivalóját, kérdő pillantásaival fürkészte mind nagynénjét, mint nagybátyját. Azok egyelőre elmerültek egymás bámulásában. Végül Vernon bácsi kivonszolta családját a nappaliba, becsapta maga mögött az ajtót és mindenki kiabálni kezdett.

Harry nyomorultul érezte magát. A gyomra - a benne lévő falatokkal - a felére zsugorodott össze.

- Nem fog sikerülni... Nem fogják megengedni...

Egyre csak a levelet masszírozgatta, és már várta, hogy mikor fog kitörni a szeméből az első könnycsepp. Ekkor azonban elhalt a moraj a nappaliban. Az ajtó nyílódására Harry felkapta a fejét. Vernon bácsi csörtetett elöl, őt a sötétben követte a család többi tagja. Harry a biztonság kedvéért felállt és igyekezett bizakodó testtartást felvenni.

Bácsikája mutatóujjával fenyegetően felére bökött.

- Rendben van, kölyök! Idejöhet a tanárod! - Harry arcán őszinte öröm tükröződött. - De csak azért, mert ha rendesen... kiképez, meg tudsz minket védeni attól a Vol... Vol... a szörnyetegtől! Dudleynak többé nem eshet baja, világos? Ha valami történik vele... kitekerem a nyakad!

Harry hevesen bólogatott, de a mosolyt már nem tudta levakarni az arcáról.

- Lakhat a vendégszobában? Azt úgyse használja senki...

Petunia néni hangosan felhorkant, jelezve, hogy nincs ínyére kitakarítani a külön szobát, de bólintott. Harry már azon volt, hogy örömében kirohan a konyhából. Azonban még egy hálás pillantást vetett nagynénjére. Talán soha nem nézett rá így - és nem is igazán hitte, hogy még egyszer sor kerülne ilyesmire.

- Köszönöm - rebegte halkan. - Én... gyorsan el is küldöm neki a levelet..

- Most? De hiszen éjszaka van! - fakadt ki Vernon bácsi.

- Nem úgy! Bagollyal! - húzta be a nyakát Harry. - A postai címét nem tudom, de Hedvig - a madaram - biztosan megtalálja!

- Eredj! - zavarták ki egy mordulást követően az étkezőből.

Harry kettesével ugrotta át a lépcsőfokokat, ahogy felszáguldott az emeletre. Berontott a szobájába, és odalépett Hedvighez, aki már türelmetlenül várta, hogy gazdája kiengedje.

- Gyere ide, Hedvig! - simogatta meg mosolyogva a madarat. - Milyen szépek a tollaid - dicsérte meg kedvesen. - Figyelj, volna itt egy nagyon fontos levél, amit el kell vinned Perselus Piton professzornak. Ugye tudod, ki az? Helyes - vigyorodott el, mikor a madár bólintott a fejével. - Csak neki adhatod oda a borítékot, értetted? Nem hagyhatod, hogy más kaparintsa meg a levelet. Minél hamarabb el kell jutnod hozzá. És várd meg a válaszát! Tessék - adott neki egy kis bagolycsemegét, majd a madár lábára erősítette a levelet. - Légy óvatos! És viselkedj rendesen!

A hófehér hóbagoly kiröppent a nyitott ablakon, Harry pedig még sokáig nézte, bár Hedvig már rég eltűnt a szemei elől.

A következő napok feszült várakozással teltek. Dursleyék naponta faggatták nevelt fiukat, hogy megérkezett-e már a tanár úr válasza, de Harry egyik alkalommal sem tudott újat mondani nekik.

A negyedik nap reggelén kezdett ő maga is egy kicsit kétségbe esni. Vajon annyira magára haragította Pitont, amikor belenézett az emlékeibe, hogy az hallani sem akar felőle? De hát... amikor Umbridge irodájában rajtakapták őt és társait, Piton azonnal cselekedett, és értesítette a Rend tagjait Harry újabb látomásáról. Sőt, óvni akarta Blacket attól, hogy elhagyja a házát, mert tudta, hogy így akarják őt előcsalogatni a rejtekhelyéről. Ezt mind-mind megtette volna, ha gyűlölné őt?

Kétségekkel eltelve kászálódott ki az ágyából. Karikás szemmel állt a tükör előtt és fogait mosta, mikor egy fehér tollas gömb belibbent az ablakán.

- ’Medvik’! - kiáltotta teli szájjal, és elkapta a madarat. A bagoly tiltakozva huhogott az ölelés ellen és megkopogtatta csőrével gazdája fejét. - Jaj, úgy szeretlek! - vette ki a szájából a fogkefét Harry. - Hát itt vagy! Elvitted a levelet? Küldött választ? - bombázta mohó kérdésekkel szerencsétlen madarat.

Hedvig, mivel nagyon értelmes madár volt, kihúzta magát, majd méltóságteljesen felemelte jobb lábát, amin egy boríték fityegett.

Harry remegő kézzel fejtette le madara lábáról. Neki volt címezve. A hátulján egy sötétkék viaszpecsét zárta le a boríték széleit. Felismerte Piton kézírását. Feltépte a boríték szélét, de mielőtt kivette volna a papírt, újra Hedvigre nézett.

- Milyen kedvében volt? Mérges volt? Vagy kedves? Nem haragudott? Mondj már valamit!

Ám a bagoly csak értetlenül meresztette nagy szép szemeit.

Harry kihajtogatta a pergament, és izgatottan olvasni kezdte.

Kedves Mr. Potter!

Mr. Potter! Harry felnyögött. Ez már nem hangzik valami bíztatóan. Igaz, Piton még sohasem szólította a keresztnevén. Sóhajtva tovább olvasta.

Kedves Mr. Potter!

Meglepetten vettem kezeimbe hosszú, ám tartalmas levelét. Látom, sikerült kiküszöbölnie a sértett büszkeségén esett csorbát, és belátta végre, mi is az, amit tennie kell. Ez hosszú idő óta az első bölcs döntés, melyet az Ön irányából tapasztalok. Fontolóra vettem az ajánlatát és úgy döntöttem, hogy elfogadom: továbbra is hajlandó vagyok okklumenciát tanítani önnek, feltéve, ha követi pontos utasításaimat. Dumbledore igazgató úr áldását adta az ügyre, sikeres előremenetelt kíván magának. Emellett megszerezte az engedélyt, hogy Ön a szünidőben varázsolhasson.

Szombaton délelőtt tizenegy órakor érkezem a Privet Drive 4. alá.

Perselus Piton

Harry beesett vállakkal ült az ágya szélén. Rövid. Tömör. Diplomatikus. Valahogy mégis többet remélt egy olyan őszinte és feltárulkozó levélre, mint amilyet ő írt. Lelke mélyén azonban mégis megkönnyebbült: hát eljön. És a válasz is azért késett, mert Piton még Dumbledore-tól is engedélyt akart kérni. Az igazgató tehát tud a szándékáról...

És szombaton! Az már csak másfél nap!

Az asztalhoz lépett, és egy cetlire üzenetet firkantott Dursleyéknek, melyet a konyhában mágnessel a hűtő ajtajára erősített. Majd derekára kötötte egyik vékony pulóverét, és kilépett a házból. Hiszen hat óra előtt még öt utcának kell kihordania a tejet...  

Órákkal később fáradtan baktatott hazafelé. Izmai vészesen húzódtak a sok cipekedéstől és rakodástól. A válla is rendesen lepirult, és szakadt róla a víz, teljesen átáztatta szürke pólóját, amit Dudley egyik levetett göncéből varrt.

Mivel saját ruhákat sohasem kapott, mindig unokaöccse megunt ruhadarabjait kellett viselnie. Ez meglehetősen kellemetlen volt, Dudley ugyanis igen termetes fiúvá érett. Régi göncei tehát zsákként lógtak Harryn, amit a varázslófiú kezdett egyre jobban szégyellni. Egyik nap, amikor a nappaliban a port törölgette az egyik polcról, titokban megleste Petunia nénit, hogy hogyan varrja be a lyukat fiacskája szakadt pólóján. Olyan erősen figyelte a műveletet, hogy majdnem levert egy értékes vázát, de szerencséjére idejében elkapta. Miután Petunia néni kiviharzott a nappaliból, ő felmarkolt pár tekercs cérnát, kihúzott egy-két tűt a néni szív alakú tűpárnájából, és egy ollóval együtt az egészet belegyömöszölte nadrágjának bő zsebébe. Odafent a szobájában aztán elszedte „saját” ruháit és mindet kiteregette a padlón. A szeme megakadt az egyik fakózöld pólón, melynek ujjait Dudley kiégette a cigarettával. A szüleinek persze azt hazudta, hogy egy tábortűz pattogó szikrái okozták a ruhaneműben a kárt, és Dursleyék természetesen hittek neki. Harry azonban tudta, hogy még akkor került a lyuk a pólóra, mikor Dudley még olyan ügyetlenül dohányzott, hogy nem vette észre, hová hamuzik. Fogta hát a pólót és az ollóval lenyeste a feleslegessé vált ujjakat. Nem volt valami igényes munka, és amikor felemelve maga elé tartotta, még mindig az volt az érzése, hogy egy túlméretezett ponchót lát. A póló túl széles volt az ő sovány felsőtestéhez képest, ezért úgy vélte, nem keveset karcsúsítani kellene rajta. Persze egyszerűbb lett volna, ha simán kettévágja az anyagot, mert még úgy is bőven jó lenn volna rá. Mikor végzett a szabással, izgatottan nyúlt a tűért, ami szerencsésen meg is szúrta az ujját. Azonnal elkapta a kezét, rázogatni kezdte, majd a szájába kapta, mégis egy jókora vércsepp buggyant ki mutatóujja végéből. Remegő szemekkel figyelte a harci sérülést, majd egy gonosz pillantást vetett okozójára. Átkozta magát, hogy nem lopott gyűszűt is Petunia nénitől. De nem volt ideje tovább turkálni a varráshoz használatos holmik közt: félt, hogy lefülelik.

A földhöz lapulva újra megközelítette a félelmetes tárgyat, majd - most már ügyesebben - újra megfogta. Letépett egy jókora hosszúságú zöld cérnát a tekercsről, majd a végével megközelítette a tű lyukát. Olyan lassan csinálta, és akkora odafigyeléssel, hogy a nyelvét harapdálta igyekezetében. Megpróbálta egyszer, kétszer, háromszor. Gyorsan és lassan. Precíz, cseles csuklómozdulattal, de hevesen is. Sokadszori kudarc után remegő kézzel döfködte a lyukat a cérnaszállal, melynek vége már rojtosra bomlott. A dühtől remegő ajkakkal hajított el mindent, ami a kezében volt és a mellkasa előtt keresztbefonta kezeit. Fintorgó arccal nézte a napfényben megcsillanó tűt, a tőle távol heverő cérnát, a darabokra vágott pólót, majd megvakarta az oldalát, és egy bosszús mordulást legyűrve négykézláb a tűért mászott. Térdelve megállt, leharapta a cérna bolyhos végét és megpödörte, ami megmaradt belőle. Behunyta a szemét, sóhajtott egy nagyot, és próbált ellazulni. Most első próbálkozásra sikerült befűznie a cérnát. Gyorsan csomót kötött rá, nehogy újra kelljen bajlódnia vele. A Petunia nénitől ellesett mozdulatokkal nekikezdett a varrásnak. Nos, mikor pár percen belül már harmadszor csinált gubancot, kezdte elveszíteni a türelmét. Egyedül az motiválta, hogy ha befejezi a művet, végre olyan ruhája lesz, amit az ő alkatára szabtak. Így másfél órás kínkeserves szenvedés és bajlódás után elkészült a zöld póló átalakításával. Diadalittasan emelte a magasba a ruhadarabot és gyorsan fel is próbálta. Olyan gőgös elégedettséggel vizsgálta magát a tükörben, mint még soha. Nagyon büszke volt magára. Pár nap alatt szinte az összes pólóját átalakította saját méretére.

Amikor péntek reggeli munkája után belépett a házba, undorodva vette le magáról ujjatlan trikóját. Bűzlött az izzadtságszagtól. Felszaladt vele a szobájába, és a csapba hajította, majd felvett egy tisztát. Nadrágjának zsebéből egy kis borítékot húzott elő. Gus bácsi, a tejesember odaadta a heti fizetését, és az újságkihordásért is megkapta a bérét. Nem sok, gondolta, annak ellenére, hogy ígérete szerint ennyi bőven elég lesz a költségek fedezésére. Sóhajtva indult lefelé a konyhába, ahol Petunia néni épp az ebédet főzte, ha nem kedvenc szórakozásának, a szomszédok kukkolásának hódolt. A néni megfordult, amikor Harry belépett és gyanús pillantást vetett rá. Harry igyekezett kipréselni magából egy bíztató mosolyt, de nagynénje erre csak összevonta a szemöldökét.

- Én... - kezdte kicsit bátortalanul - ... én megkaptam a pénzem, és gondoltam, odaadom. Ahogy ígértem....

Petunia szemében érdekes villám csillant. Hosszasan fürkészte Harry vonásait, zöld szemeit, a villám alakú sebhelyet, ami kusza tincsei alól kikandikált, pirult vállait, melyet a sok szabadban végzett munka miatt lekapott a nap. Majd pillantása megakadt a fiú szakadt, de mérethű ruháin.

- Jól sejtettem. Te loptad el a varrókészletem egy részét...

Harry elfehéredett, és nyelt egy nagyot.

- V-visszaadom, csak egy kicsit használtam! - próbált mentegetőzni. Nagynénje azonban horkantás-szerűen felsóhajtott.

- Tartsd meg a pénzed. És vegyél belőle magadnak valami ruhát. Még a végén azt hiszi ez a professzorod, hogy rosszul bánunk veled...

A fiú szemei elkerekedtek.

- E-ezt komolyan... mondtad? Vehetek magamnak ruhákat? Én... - ránézett a borítékra. - Köszönöm, Petunia néni! - mosolygott rá hálásan.

Úgy érezte, madarat lehetne fogatni vele, olyan boldogan rohant ki a házból. Szorosan markolta a borítékot és benne a pénzt, úgy futott végig az utcákon. Hosszú lábaival gyorsan szelte a járda köveit, és hamar megérkezett egy kisebb bevásárló negyedbe. Itt megállt, hogy egy kicsit kifújja magát. A kezeivel a térdeire támaszkodva szaporán szedte a levegőt, majd felnézett.

Mindenütt szülőket látott, vagy korabeli fiatalokat, amint egyik butikról a másikra vándorolnak. Némelyek már nagy cégek márkás feliratú szatyrait cipelték, benne mindenféle ruhaneművel és cipővel, mások bosszankodva igyekeztek egy olyan boltba, ahol végre megfelelő kínálatot találnak.

Vadul kalapálni kezdett a szíve, annyira, mint ahogy az Abszol Úton szokott. Ugyanolyan elvarázsolt környezetben érezte magát. Csak nagyon ritkán esett meg Dursleyékkal, hogy ruhát vettek neki - és csak neki. Ez javarészt alsóneműben és egy fekete öltözékben merült ki, amit temetésre fel lehetett venni, ha szükség volt rá. És arra, hogy ő egyedül, saját magának vegyen valamilyen ruhát, még sohasem került sor. Így rettenetesen izgatott volt. Azt se tudta, mi mennyibe kerül. Tájékozottabb volt a varázsvilág értékeivel, mint a mugli világ áraival. Azt azonban megfogadta, hogy nem fogja butaságra elszórni a pénzt. Hiszen keményen megdolgozott érte. Szépen beosztja, és olyan ruhákat vesz, amik hasznosak, olcsók, és tetszenek is neki.

Elkezdte tanulmányozni a kirakatokat, hogy tisztába legyen az árakkal. Nagy megrökönyödéssel kellett megállapítania, hogy mekkora árkülönbségek vannak az egyes üzletek közt. Az egyik, amely azt hirdette, hogy termékei tartósak és színükből, méretükből semmit sem veszítenek, horribilis összegeket kért a ruhákért. Voltak köztük igencsak szépek, amikért Harry meg tudott volna veszni. A szlogenből gondolta, hogy ami ennél olcsóbb, az biztos rosszabb minőségű is. Ám ekkor megállt és elgondolkozott. Az ő helye varázslóvilágban van, ideje nagy részét ott tölti. A muglik közé csak akkor kényszerül, ha vége az iskolának. Ez szinte elhanyagolható időtartam. Felesleges lenne hát csapongó és drága ruhákra költenie. Meg fog elégedni az olcsóbb cuccokkal is. És ugyanannyira fog örülni azoknak is.

Így hát betért az első olcsóbbik boltba, kosarat ragadott, mert látta, hogy minden vásárló így tesz. Elindult a férfiruhák részlege felé, és figyelte, hogy a korabeli srácok miként választják ki a gönceiket. Ő is odalépett a kiakasztott pólókhoz és ujjatlan trikókhoz, majd úgy tett, mint a többiek: elkezdte darabról darabra megnézni őket. Talált igen tetszetős pólókat, annak ellenére, hogy némelyik igencsak távol állt az ízlésétől. Ezeket belepakolta a kosarába, és egy próbafülke felé vette az irányt. Talált is egyet, ami szabad volt, belépett, és felpróbálta a kiválasztott felsőket. Úgy tűnt, jól választott, mert szinte mind jó volt rá. Az egyik bordó trikó remekül illett zöld szemeihez, ahogy a zöld és fekete pólók is. Már csak egy fehér kell, gondolta, és mehet nadrágot nézni. Egy cipő se ártana. Lenézett lábbelijére, és úgy vélte, munka közben még lehet használni, de utcára menni vele kicsit kellemetlen...

A pénztárnál az eladónő kissé gyanakodva méregette, mikor meglátta, hogy az otthoni pólója milyen rongyos és szakadt, de nem állt le akadékoskodni. Így Harry boldogan lépett ki az üzletből. Pénzének még több, mint a fele megvolt, így lábujjhegyre állva meresztgette a szemeit egy farmerboltot keresve. Talált is egyet, amibe belépve úgy érezte magát, mint amikor megvenni készült a varázspálcáját. Annyiféle színű, szabású és méretű farmert látott a polcokon és próbababákon, hogy elakadt a lélegzete. Hirtelen azt se tudta, milyet válasszon. Látta, hogy körülötte a legtöbben kék színűt vesznek, így ő is ezek felé araszolt. Az egyik fiatal eladólány megkérdezte, segíthet-e valamiben, mire ő nagy szégyellősen kinyögte, hogy tulajdonképpen mi is kellene neki. Erre kapott legalább hatféle nadrágot, melyekkel megrakodva csak nagy nehezen talált el egy próbafülkéhez. Miután sorra felpróbálta mindet, nagyon nehezére esett a választás. De végülis egy sötétebb kék mellett döntött, ami a legcsinosabban állt rajta. Ahogy az életnagyságú tükörben nézegette magát, hirtelen megállt, és saját szemeibe bámult. Vagyis az orrán pihenő szemüvegre. Most, hogy kezd normális mugli kölyökként kinézni, nevetségesen festett az okuláréban. Ki is nőtte egy kicsit, és nagyon kisfiúnak érezte vele magát. Levette hát, hogy úgy is megnézze magát. Persze ez rossz döntés volt, mert szemüveg nélkül olyan vaksi volt, mint egy vakond, de foltokban látta magát. Kihúzta hát vállait, megpróbált férfiasan festeni. Nem látta ugyan saját arcát - amire a legjobban kíváncsi volt -, de végre érettebbnek és felnőttebbnek érezte magát. Sóhajtva tette vissza a szemüveget, majd a pénztárhoz vánszorgott, hogy fizessen.

Miután egy divatos, fűzős cipőt is sikerült találnia magának, szomorú szívvel sétálgatott a bevásárló utca aranyos macskakövein. A pénze már csak egy fagylaltra vagy kólára lett volna csak elég. A hatalmas hőségben ez lett volna a legideálisabb választás. Aki csak tehette, árnyékba vonult, egy-egy kávézó vagy cukrászda teraszára, ahol békésen hűsölhetett. Az utca ettől még forgalmas maradt, sőt, Harry egy kisebb csődületet pillantott meg az egyik tér kellős közepén. Letelepedett az egyik közeli szökőkút szélére, és ujjait belelógatta. A víz felszíne karikákban fodrozódott. Ekkor taps harsant fel és ováció: valaki ujjongva ünnepelt a tömegben. Erre Harry kihúzta magát, hogy lássa végre, mi a nagy szenzáció. Egy díszes kereket látott, különböző villogó feliratokkal, valamint egy öltönyös fazont, aki mikrofonnal a kezében feszengett a tömeg kellős közepén. Papírokat tartott a kezében, amelyekről mindig felolvasott valamit. Mellette egy fehér ruhás hostess állt, és egy üvegbúra-szerűséget tartott a kezeiben, tele fehér cetlikkel.

- Tegye próbára tudását! A helyes választ adók markát pénznyeremény üti! - rikkantotta az öltönyös a mikrofonba.

Harry megvonta a vállát. Közelebb ballagott, és a tömeg valahogy az első sorba sodorta. Kissé viszolyogva pillantott a fölé tornyosuló kerékre, ami messziről sokkal méltóságteljesebbnek tűnt: most inkább egy bóvli vacak látványát keltette.

- Talán ön, fiatalúr, meg szeretné próbálni? - nyomta oda a mikrofonját az öltönyös az orra elé.

Harry meglepetten tátogott.

- Nos?

- Hát... igen - felelte a fiú végül, mikor látta, hogy minden szempár rá szegeződik.

- Nos, hát akkor húzzon egyet! - vakkantotta a műsorvezető.

- Mit és honnan?

- Hát egy cetlit az üvegből!

Harry a bájos hostessre sandított. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem az eszéért szerződtették a munkára, hanem dekoratív megjelenése miatt. Beletúrt a papírkupacba, majd kivett egyet. Széthajtogatta.

Gyógynövények

Ez állt rajta.

- Gyógynövények! - kiáltotta. A mappájára és papírjaira pillantott. - Lássuk a kérdést! Figyeljen... ö...  

- Potter. Harry Potter.

- Nos, Mr. Potter, itt a kérdése: Mi a különbség a sisakvirág és a farkasölőfű közt?

Harry szélesen elvigyorodott. Erre a kérdésre akkor is tudná a választ, ha álmából ébresztenék fel.

- A kettő egy és ugyanazt a növényt takarja. Szokták még ebrontófűnek is nevezni, a latin neve pedig aconitum.

Az öltönyös először meglepetten nézett, majd rásandított a hostessre. Az bárgyún megvonta a vállát, mire a mikrofonos a papírjait kezdte böngészni.

- Helyes a válasz! - rikoltotta. - Tapsolják meg a fiatalembert!

A körülöttük állók éljenezni és tapsolni kezdtek.

- Most pedig, Mr. Potter, pörgesse meg szerencséjének kerekét!

- Ezt itt?

A fickó bólintott. Harry - csomagjait szorongatva - odalépett a színes kerékhez, amin az „ajándékcsomag” mellett olyan jelölések szerepeltek, mint „különdíj”, „fődíj”, és „sajnáljuk, nem nyert”. Nyelt egyet, és megpörgette. Nem számított semmire, hiszen vajmi kevés esélye volt, hogy nyer is valamit. Meglepetésére a „különdíj” feliratnál állt meg a kerék.

- Különdíj! Gratulálunk!

- Mi a különdíj? - kérdezte megszeppenten.

- Pénznyeremény! Száz font!

- Mennyi?! - kerekedtek el Harry szemei.     

- Bizony, száz! Már hozza is a hostessünk! Gratulálunk! - rázta meg jobbját az öltönyös.

Harry egy díszes borítékban vehette át nyereményét. Egy helyes válaszért! Ezért megérte így bevésni az emlékezetébe Piton alattomos kérdését, amivel még a legelső óráján konfrontálta!

Gyorsan elrejtette a pénzt és kiszabadította magát a vállát veregető, gratuláló emberek közül.

Száz font! Mit kezd ennyi pénzzel?

Először is úgy döntött, megérdemel egy kis frissítőt, ha már ilyen szerencsés napja van. Leült tehát az egyik fagylaltozó teraszára és rendelt magának egy fagylaltkelyhet. A szatyrok a mellette lévő széken pihentek, ő pedig élvezte a napsütést. Mihez kezdjen a pénzzel? Végig ez a kérdés foglalkoztatta. Butaság lenne most berohanni egy márkaboltba és drága ruhákra elverni az egészet. Valami hasznosabb kellene...

Meglátta, hogy a terasszal szemben egy optikai szalon van. A kirakat büszkén hirdette: „Rendeljen tőlünk egy pár kontaktlencsét, és napszemüveget adunk ajándékba!”

- K-kontaktlencse... ? - ráncolta a homlokát.

Elgondolkozott. Ha megszabadul a szemüvegétől, akkor még kevésbé fog hasonlítani az apjára. Sirius biztos nem helyeselné.

- Sirius...

- Embereld meg magad, Harry. Nem vagy már kisgyerek. Dönts végre! Nem a neved miatt akarsz híres lenni, nem is azért, mert annyira hasonlítasz az apádra. Azt akarod, hogy saját magad miatt ismerjenek rád. Hogy a te érdemeidet ismerjék el. Ha ehhez egy kontaktlencse kell, hát akkor tudod, mi a dolgod...

Nem sokáig álldogált a kirakat előtt. Ha kicsit bátortalanul is, de benyitott a szalonba. Ott egy kedves arcú, szemüveges szemorvos várta. A nő rámosolygott.

- Jó napot - köszönt Harry illedelmesen.

- Jó napot. Miben segíthetek?

- L-láttam a kirakatban, hogy milyen... akció van...

- A kontaktlencsés? Ó igen! Kontaktlencsét szeretnél?

- A-azt hiszem. Még sosem volt kontaktlencsém...

- Regisztráltunk már téged?

Harry tagadóan megrázta a fejét.

- Ó. És hát... a szüleid nincsenek veled?

- Árva vagyok, nincsenek szüleim.

- Ó - szólt meglepetten a doktornő. - Hát, akkor gyere, és majd én rögzítem az adataidat.

Egy számítógép előtt ülve a nő különböző kérdéseket tett fel Harrynek: kérte a szülei nevét, a születési dátumát, elkérte a mugli-igazolványát, amiből kiírta a szükséges adatokat.

- Most pedig vizsgáljuk meg a szemed, Harry!

Leültette egy komoly szerkezet elé.

- Nem kell félni! Csak pár pillanatig fog tartani!

A gép halkan dolgozott Harry szemei felett, miközben a fiú tenyere izzadni kezdett az izgatottságtól.

- Így ni, kész is vagyunk! A gép azt állapítja meg, milyen lencsére lenne szükséged. Amíg kielemzi az adatokat, adok egy katalógust, nézegesd csak.

Harry letelepedett az egyik kisasztalhoz, és olvasgatni kezdte a különböző tájékoztatófüzeteket. Az árakat is jól szemügyre vette, és meg kellett állapítania, hogy van elég pénze a lencsékre. Ez némileg megnyugtatta.

- Nos - kezdte az orvos - a szemüveged már éppen megérett egy cserére. A szemed romlott is egy kicsit, mivel nem a megfelelő szemüveglencséket használtad. De ez még kiküszöbölhető egy jó kontaktlencsével. Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd?

Harry egyre biztosabb volt a dolgában, így mosolyogva bólintott. Meggyőzte a nőt.

- Rendben. Gyere velem, kérlek! Tegnapelőtt kaptunk árut, így meglehet, hogy nem kell várnod a megrendelésre, hanem azonnal tudunk neked adni egy párat. Nézzük csak... - pötyögött be a számítógépbe valamit - ó igen. Szerencséd van. Ez az utolsó pár. Nancy, kihoznád nekem ezt a raktárból? - adott oda egy papírt a szőke asszisztensének. Az mosolyogva bólintott és már indult is. - Mondd csak, Harry, tudod, hogyan kell használni a lencséket?

- Nem igazán...

- Semmi gond, Nancy és én el fogjuk neked magyarázni. Vedd le, kérlek, a régi szemüvegedet.

A fiú engedelmeskedett. Két nagy fehér foltot látott, ebből arra következtetett, hogy az asszisztens is visszatért. A doktornő egy fehér pacát tartott a kezében, aminek két végén csavargatott valamit. Legalábbis Harry nem tudta kivenni, mit csinál. A nő az egyik ujjbegyére helyezett valami pici kis dolgot, és lassan közelített a szeméhez. Ösztönösen hátrált, de ekkor Nancy megfogta a vállát.

- Ne félj - mondta kedvesen - nem fog fájni. Csak ne mozogj.

Harry szoborrá dermedt. A doktornő ujja már egészen a szeme előtt járt, és Harry egy rövid pillanatig azt gondolta, ki is akarja döfni. Ekkor azonban a nő óvatosan széthúzta szemhéjait, és behelyezett egy először hideg, puha valamit a szemébe. Azonnal pislognia kellett, és pár könnycseppjei is kicsordult. Mikor azonban újra kinyitotta a szemét, kristálytisztán látta maga előtt a két nőt, akik kíváncsian figyelték a reakcióját.

- Na? - kérdezte az egyik mosolyogva.

- Ez... nem fog kiesni? Ha mondjuk nagyon ugrálok, vagy ilyesmi?

- Nem, ne aggódj. Megpróbálod a másikat berakni saját magad? Elvégre neked is meg kell tanulnod.

- Persze.

- Nancy, kérlek.

Az asszisztens megtisztította Harry kezeit, hogy ne koszos ujjakkal kotorásszon a szemeiben.

- Itt van a lencse ebben is kis fehér tartóban. Ezeknek a tetejét mindig jól vissza kell csavarni. Tisztítófolyadék van benne, és ebben sérülésmentesen magaddal tudod hordani a lencséket. Fogod a lencsét, kiveszed a tárolóból, és az ujjbegyedre helyezed. Jól van. Most pedig közelítsd a szemedhez, közben a másik kezeddel húzd szét a szemhéjaidat. Ügyes vagy. Most tett a helyére a lencsét. Na, ne félj! I-i-igen! - ujjongott, mikor látta, hogy Harrynek sikerült. - Pislogj párat! Minden rendben? Látsz velük? Minden tiszta?

Harry hevesen bólogatott, és boldogan jártatta körbe a szemét a rendelőn, a várón és a polcokon. Ilyen kristálytisztán csak nagyon régen látott, mikor a szemüvege még a szemének megfelelő volt. Nem is érzett semmit, mintha ott se lenne a szemében a két puha lencse.

A doktornő azt mondta, akár maradhat is a szemében, nem kell kivennie, legalább hozzászokik. Miközben fizetett, elmagyarázták neki, hogyan kell tisztítani, milyen gyakran kell kivennie, adtak neki egy flakon tisztítófolyadékot is. Nancy eközben félrevonult és egy kisebb állvánnyal tért vissza.

- Válaszd ki a napszemüveget is, Harry!

A fiú majdnem elfelejtette, hogy ingyen napszemüveget is kap a lencse mellé.

- Én... nem tudom, melyik állna jól.

- Lássuk csak... A szemed színe zöld... Talán egy halványpiros vagy narancssárga. Ez itt, nézd csak! Nancy, kérlek, hozz egy tükröt!

Harry hamarosan megpillanthatta magát a tükörben. Furán érezte magát az élénk színű napszemüvegben, de végülis illett az arcának vonalához és szeme színéhez, így azt választotta. Mikor azonban levette a szemüveget, meglepetten nézett farkasszemet önmagával. A régi, kerek lencsés szemüvege nélkül sokkal nagyfiúsabbnak, helyesebbnek és magabiztosabbnak érezte magát. Egészen közelhajolt a tükörhöz, hogy jobban lássa magát. A szíve vadul kalapált. Vajon mit fognak szólni a barátai, ha meglátják szemüveg nélkül? No és a kviddicsezés is sokkal könnyebb lesz így! Ha esik az eső, nem fog bepárásodni a szeme előtt a világ. Így van ez jól, nyugtatgatta magát.

Elköszönt és kilépett a szalonból. Egész testében remegett. Haza, gyorsan, hogy újra megnézhesse magát!

Ahogy befordult a Privet Drive-ra, egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Vajon Dursleyék mit fognak szólni? Biztos kíváncsiak lesznek majd, honnan volt pénze ilyen drága holmira. És ha rájönnek, hogy nyert, de nekik semmit sem vett, biztos mérgesek lesznek.

Miközben hezitált, megpillantotta Petunia néni arcát a nyitott ablakon keresztül, és tekintetük találkozott. Harry jobbak látta bemenni. Nagynénje már a folyosón várt rá.

- Hol van a szemüveged? Csak nem hagytad el valahol? Tudod te, milyen drág...

- Itt van - húzta elő a szatyorból Harry. - Már... már nincs rá szükségem. Lett... kontaktlencsém...

- Hogy mid? - fortyant fel Petunia. Egy percig gyanúsan méregette. - Honnan volt pénzed ilyesmire? Netán loptál? Vagy hazudtál nekünk, és több pénzed volt, mint amit reggel ide akartál adni?

- Nem, dehogyis! A városban... a bevásárló utcán volt valami nyereményjáték... válaszolni kellett egy kérdésre, és nyerni lehetett vele. És én... hát kipróbáltam. És nyertem. A nyereményt pedig erre használtam fel.

Nénikéje fölényesen nézte. Majd sarkon fordult és visszament a konyhába.

- Úgyis utáltam azt a szemüveget. Csak apádra emlékeztetett.

Harry arca felderült.

- Hát nem haragszol?

Választ ugyan nem kapott, de sejtette, hogy akkora mégsem lehet a baj. Megkönnyebbülve ment fel a szobájába. Kicsomagolta az új ruháit, és gyönyörködve kiterítette mindet az ágyára. Talán most először érezte magát boldogan a Privet Drive 4. alatt.

Másnap Harry izgatottan ébredt, akárcsak Dursleyék. A reggeli Petunia néni fontoskodásával telt el, aki percenként pattant fel a helyéről, hogy ellenőrizze, minden a helyén van-e. A hűtőt is számtalanszor kinyitotta, csak hogy meggyőződjön róla: minden van, amivel egy vendég igényeit ki lehet elégíteni.

- És mondd csak, kölyök - mordult fel Vernon bácsi - milyen ember ez a te tanárod, aki most jön?

- Ő... elég szigorú ember. Csendes. Igen, csendes, és szigorú.

- Helyes. Szóval szigorú. Jót is fog tenni neked egy kis szigor, nagyon elkanászosodtál mostanában. Remélem, jól elnáspángol, ha engedetlen vagy.

Harry kis híján félrenyelt. Az a bizarr kép jelent meg lelki szemei előtt, ahogy Piton egy jókora husánggal üti-veri, mert rossz volt. Megborzongott, és inkább az evésre koncentrált.

- Nem tudom, Vernon bácsi. Nem hinném, hogy meg akarna verni. Még sosem csinált ilyet, pedig jó párszor kihúztam nála a gyufát az öt év alatt...

De már rá is jött, hogy ezt nem kellett volna mondania.

- Igazán? - harapott rá az információra bácsikája kéjes örömmel.

- Nos... igen - húzta be a nyakát Harry.

- Ott is ugyanilyen semmirekellő fajzat vagy, mint itt, mi?

- Nem - egyenesedett ki újra Harry. - Egészen jól tanulok. És igyekszem.

- Akkor miért nem kedvel téged ez a tanár?

- Hát... talán... talán azért - sandított oldalra Harry -, mert apával sem kedvelték egymást...

Petunia néni beleejtett egy tányért a mosogatóba.

- Ez az alak ismerte az apádat?

- I-igen, Vernon bácsi. Apa és Piton professzor úr évfolyamtársak voltak, de nem egy házban laktak. Nem kedvelték egymást...

- Nem csoda, apád kiállhatatlan alak volt - fújt egyet diadalittasan a bácsi.

Harry úgy döntött, ezt a megjegyzést is elengedi a füle mellett. Ennek a napnak tökéletesen kell sikerülnie!

- Micsoda karrier! - kezdett most rá Petunia. - Visszatérni oda tanítani, ahol ő is tanult! Pah! Ez aztán az előremenetel! Vernon, nem sokan büszkélkedhetnek olyan társadalmi státussal, mint te! - nézett büszkén férjére. Annak malacképe elmosolyodott, majd megsimogatta Dudley buksiját.

A család átvonult a nappaliba, ahol Vernon újságot kezdett el olvasni, Petunia újból megigazgatta polcon az ereklyéket és fényképeket kövér kisfiáról, Dudley pedig az ablakba telepedett, hogy ő pillantsa meg először az érkezőt. Harry nem találta köztük a helyét, ezért felment a szobájába átöltözni, majd visszafelé jövet vetett egy pillantást az ábrázatára az ovális alakú tükrön az előszobában. Petunia néni szokta használni, ha megy valahova.

Egy magas, sovány, de izmosodó fiatalembert látott visszamosolyogni, nagy zöld szemekkel. Megigazgatta bordó ujjatlan trikóját, hogy eltakarja lebarnult vállait. Hajtincsei még mindig összevissza álltak, pedig még vizes kézzel is megpróbálta megigazítani őket. Hajszálai itt-ott már majdnem kiszőkültek, az egésznek világosabb barna színe volt, mint máskor. Ha minden nyáron ennyi időt tölthetett volna a szabadban, talán már korábban egészséges külseje lett volna. Megvonta a vállait, mintha a tükörképét próbálná megnyugtatni. Majd megnézte, be van-e kötve a cipője, végül leült a lépcsőre. Fél tizenegy. Még egy fél óra, gondolta.

Kezdett izgulni. Csak most kezdett tudatosulni benne, hogy az a személy, akinek az óráját legszívesebben kerülte volna, most egy egész szünidőn keresztül neki fogja szentelni a figyelmét. Keserű szájíze támadt a gondolattól. Ám eszébe jutott Lupin professzor és Sirius kétségbeesett arca, mikor elmondta nekik, hogy abbahagyta az okklumenciát Pitonnal. Ők mindenképpen azt szerették volna, hogy folytassa. Ezért hát erősnek kell lennie.

- Lupin professzor... - merengett el Harry.

Remus Lupin, a vérfarkas volt az egyedüli a négy nagy tekergő közül, aki még élt, és hűséges maradt a jó oldalhoz. Sirius után ő szerette és becsülte James Pottert, Harry apját a legjobban. Harrynek nagyon kedves emlékei fűződnek Lupinhoz. Ő volt számára a legtökéletesebb „sötét varázslatok kivédése” tanár, sokszor kihúzta őt a bajból leleményességével, és tőle tanulta meg a Patrónus bűbájt... Sokat köszönhet neki, most mégsem őt kérte, hogy foglalkozzon vele. Csak remélni tudta, hogy ezzel nem sérti meg apja barátját...

Az óra Harry mellett tizenegyet ütött. A fiú felkapta a fejét. A Dursley család kirontott a nappaliból.

- Pattanj, kölyök! Ahogy megbeszéltük! Te nyitsz ajtót!

- Rendben. De még nem hallottam, hogy csen...

Ekkor azonban megszólalt a Privet Drive 4. csengője. Harry gyomrát jeges kezek marcangolták. Itt van! És... halál pontos! Ettől még rettenetesebbé vált számára a közelgő találkozás.

Az ajtónál termett, és már a gombon volt a keze, mikor még egy utolsót sóhajtott. Hátrapillantott Dursleyékra, akik úgy álltak az egyik sarokban, mint egy kötözött sonka. Ekkor egy határozott lendülettel kitárta az ajtót, de amit látott, attól leesett az álla.

Egy neki háttal álló férfit pillantott meg, amint az éppen intett egy tovahaladó autónak. A kofferja a lábainál pihent. Tetőtől talpig végigmérte a férfit. Világos színű, szépen vasalt, elegáns nadrágot viselt, sötét kötött mellénnyel és vajszínű inggel. Fejébe egy kalapot húzott, egyik kezével pedig a vállán átvetett szürke, félhosszú kabátját tartotta. Mikor visszafordult, és ránézett, Harry alig akarta mosolygós arcában felismerni Piton professzort. A férfi arcát, mint mindig, most is fekete hajtincsei ölelték körül, melyek azonban hosszabbnak, mégis szebben vágottnak tűntek. Mosolya azonban azonnal lefagyott ábrázatáról, mikor megpillantotta Harryt mugli ruhákban, barnult vállakkal, világosodó hajjal, és szemüveg nélkül. Egy pillanatra farkasszemet néztek, de Harrynek eszébe jutott a kötelessége, és jobb kezével beljebb intette tanárát.   

- P-p-piton professzor úr - sütötte le szemeit zavarában - kérem, kerüljön beljebb.

Piton pislogott egy párat meglepetten, tőle szokatlanul, majd fogta a csomagját és belépett az ajtón. Követte Harryt a szemeivel, ahogy a fiú becsukja mögötte az ajtót, majd megpróbál halkan bátorságot önteni magába. Ezen újra elmosolyodott. Várta, hogy mikor néz a gyerek újra a szemébe, de amikor ez megtörtént, szerencsétlen Harry gyomra még jobban összerándult a bizarr szituációtól. Látta, hogy a kölyök egyre csak sápad, ezért bíztatóan a vállára tette a kezét. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy Harry olyan szürke lett, mint egy kétnapos vízi hulla. Ezen őszintén meglepődött, de ura volt a helyzetnek, és szénfekete szemeivel Dursleyék felé intett.

- Óh, igen - eszmélt fel halkan Harry. Megköszörülte a torkát. - Vernon bácsi, engedd meg, hogy bemutassam neked iskolánk tanárát, Perselus Piton professzor urat.

Piton közelebb lépett a remegő családhoz, mire azok egy emberként nyikkantak fel. A tanár megállt egy pillanatra, majd folytatja lépéseit, és kinyújtotta jobbját Vernon bácsi felé.

- Perselus Piton, nagyon örvendek.

- V-v-v-vernon D-dursley - nyögte halkan a bácsi.

- A nagynéném, Petunia.

- Petunia Dursley - suttogta nénikéje sápadtan.

- Megtisztel, hogy megismerhetem, Mrs. Dursley.

- Ő pedig a fiúk, Dudley Dursley, az unokatestvérem.

A fiú ajkai némán mozogtak, de egy hang sem jött ki a torkán. Piton azért kezet rázott vele is.

Vernon bácsiba vagy visszatért az élet, vagy eljutott a tudatáig, hogy még mindig ő a parancsoló a házban, így bátorkodott megszólalni.

- Talán... menjünk a nappaliba... - majd a kezével jobbra intett.

Betessékelte Pitont, aki helyet foglalt az egyik fotelben. Petunia leült a másikba, ő és fia Dudley pedig a szófán terpeszkedtek el. Harry tanácstalanul állt köztük.

- Kölyök, hozd be a teát!

Harry bólintott, és indult is a konyhában kikészített teáskészletért. Csak semmi baki! Csak semmi baki! - mondogatta magának.

Sikerült nagyobb csörömpölés nélkül letenni a nappali asztalára a tálcát. Petunia néni töltött mindenkinek, eközben Harry igyekezett helyet találni magának. Vernon bácsi és Dudley gúnyosan rávigyorogtak, és még jobban elterpeszkedtek a szófán, hogy neki már ne jusson hely. A fiú nagyon kellemetlenül érezte magát, és kétségbeesett pillantást váltott tanárával, majd sóhajtva letérdelt a földön.

Pitont nagyon meglepte ez az érdekes közjáték, főleg tanítványa kiszolgáltatott pillantása. Az egy dolog, hogy ő rosszul bánik a fiúval, no de hogy ezek a muglik! Összeszűkült, szigorú szemekkel kortyolta teáját és közben végig a vele szemben ülő Vernont fixírozta.

Síri csönd telepedett a nappalira. Csak az ablakon beszűrődő morajlást és a szél zizegését lehetett hallani. A lágy, meleg szellő meg-meglibbentette Piton ébenfekete haját. Mikor az illem szerinti mennyiséget kiitta a díszes csészéből, leeresztette azt az ölébe és felpillantott.

- Harry leveléből értesültem arról, hogy a fiú beavatta önöket az elmúlt hónapok eseményeibe.

Vernon meredt nyakkal, de bólintott.

- Akkor biztos átérzik a helyzet fontosságát. Tudom, hogy varázstalan lényként nehéz elhinni, hogy létezhet egy másik világ, tele megmagyarázhatatlan és varázslatos dologgal. Ez a mostani eset azonban már nem csak a varázslók világára jelent veszélyt. Voldemort visszatért, és meg kell akadályoznunk, hogy olyan súlyos tetteket vigyen véghez, mint tizenöt évvel ezelőtt. Harry - nézett a fiúra, aki másodszor lepődött meg beszéde alatt azon, hogy keresztnevén szólítja - kulcsfontosságú szerepet játszik ebben a küzdelemben, ezért is fontos, hogy tanítsam. Remélem, megértik...

Elhallgatott, és várta a muglik reakcióját.