Molly kétségbeesett. - Mondja, Mrs. Figg, a fénykép rossz, a szemem romlott el, vagy Harrynek tényleg nincs meg a sebhelye?

- Fogalmam sincs, Mrs. Weasley - az öregasszony megrázta a fejét. - Furcsa... nagyon furcsa...

- Ennél csak az furcsább, hogy találkozott Fürtöskével - súgta Fred George-nak. - Ron csak valami átokról írt, ami felismerhetetlenné teszi a baglyok számára, de nem említette az amnéziáját, vagy azt, hogy eltűnt a sebhelye.

Bár Fred nagyon halkan beszélt, Mrs. Weasley meghallotta néhány szavát.

- Ti... ti tudtatok erről? – sziszegte idegesen. - Tudtátok, hogy Harry elveszett, és nem mondtátok el nekem?

- Tudod, anya... - motyogta George.

- ...mi csak... - folytatta Fred.

- …nem akartuk felizgatni, anya. És Dumbledore titokban akarja tartani egy darabig.

- Nem akartatok felizgatni??? - Molly magán kívül volt a dühtől. - Hogy titkolhattátok el előlem? A jövendő vejemről van szó! A húgotok jegyeséről!

- Tudjuk, anya, de ne aggódj. Mrs. Figg megtalálta őt, nem igaz? - mutatott Fred az öregasszonyra.

- Ó, igen - motyogta az anyjuk. - Hívom apátokat, és megyünk Great Whingingbe Harryért. Nem hagyhatjuk azt a szegény gyereket a rendőrségen.

- Gyereket??? - fintorgott George. - Az a 'gyerek' a lányod gyerekének az apja, nem emlékszel?

Mrs. Weasley kicsit elpirult. - Ó, csak az anyai ösztöneim... Nekem ti mindnyájan gyerekek vagytok. Még Bill, Charlie, Percy és persze ti is.

- Anyaaaa... - nyögték az ikrek. - NEM vagyunk már gyerekek!

- Nem vagytok gyerekek? - mosolygott Molly. - Akkor miért nem akartok mosakodni? Ez tipikusan gyerekes viselkedés. - Mrs. Figghez fordult. - Nagyon köszönjük a tájékoztatást, sokat segített. De miért nem küldött egy baglyot?

- Ó, mert... hagyd ezt abba, Vader! Szállj le a kanapéról! Gyere vissza a konyhába te komisz... ó, sajnálom Mrs. Weasley - kuncogott. - Nos, visszatérve a kérdésére: nincs baglyom. Nekem csak macskáim vannak, mert egy mugli városban lakom, közel Dursleyékhez. Ott egy bagoly eléggé gyanús lenne.

- Ó, persze - bólintott Molly.

- Most mennem kell. Találják meg, és hozzák vissza Harryt - mondta Arabella és belépett a kandallóba. - Vader! - a fekete macska a karjába ugrott. - Viszontlátásra!

- Viszontlátásra, és köszönjük! - integetett Molly.

- Viszlát, Mrs. Figg! - kiáltották az ikrek és igyekeztek kiosonni a konyhából, míg az anyjuk a lángokat bámulta.

- Ne is álmodjatok róla! – szólt hátra az asszony a válla fölött.

- Miről ne álmodjunk?

- Azokról a pirítósokról, amiket ki akartok csempészni a konyhából. Tegyétek szépen vissza az asztalra.

Az ikrek lemondó pillantásokat váltottak, és előhúzták az ételt a hátuk mögül.

- Jó fiúk - mosolygott Mrs. Weasley. – És most menjetek fel kitakarítani a szobátokat. Szerintem ráfér egy kis rendrakás. Ó, és ne felejtsetek el megmosdani!

John Thomson felügyelő a Great Whinging-i rendőrőrsön épp a helybéli betörésekről szóló jelentést olvasta, amikor nyílt az ajtó.

Felnézett.

A két legfurcsább külsejű ember állt előtte, akit valaha is látott.

Talárt viseltek, éppúgy, mint az a szegény amnéziás fiú, akit úgy megkedvelt. Az egyik látogató magas volt és majdnem kopasz, a másik alacsony és kövérkés. Mindkettőjüknek élénk vörös haja volt.

- Jó reggelt. Thomson felügyelő vagyok. Segíthetek? - kérdezte John, letéve a jelentést.

- Öö, igen - a férfi közelebb lépett. - Harry Pottert keressük.

- Kit? - vonta fel szemöldökét a rendőrtiszt.

- Azt a fiatalembert, aki a múlt heti újságban volt - felelte az alacsony nő.

- A fiút? - John arca felragyogott. - Ismerik?

- Persze. A fiunk legjobb barátja. Harry Potter a neve - mondta a magas férfi.

- Hol van? Láthatnánk most mindjárt? - kérdezte az asszony izgatottan.

A mosoly eltűnt a rendőrtiszt arcáról. - Sajnálom, hölgyem, uram, de már nincs itt.

- Nincs itt? - kiáltotta a nő. - Hát hol van? Átküldték az Eltűnt Muglik Minisztériumába, vagy mi?

- Molly, nincs olyan minisztérium - suttogta a férfi.

- Nem asszonyom, sajnálom - felelte Thomson. – A múlt héten egyszerűen csak eltűnt... a másik
férfival együtt, akivel azon a fényképen volt az újságban.

- Gilderoy-jal? - hápogott az asszony.

- Nem Gilderoy, édesem, Lockhart - javította ki a férfi.

- Ó, persze, Lockhart - sóhajtotta az asszony álmodozva és visszafordult a rendőrhöz. - Hová mentek?

- Fogalmam sincs - rázta a fejét John. - Amikor a fiú - Harry - bement az irodámból a szobájukba, amelyen azzal a szőke fickóval osztozott, úgy tűnt, minden rendben van. Tíz perc múlva csatlakozni akartam hozzájuk, de mire odaértem, már nem voltak a szobában. Keresni kezdtük őket a városban a kollégáimmal, de nem akadtunk a nyomukra... Úgy eltűntek, mintha a föld nyele volna el őket... Hihetetlen, ugye?

- Dehoppanáltak - jelentette ki a magas férfi.

- De hogyan, Arthur? Harry még nem tanulhatta meg! Ron és Hermione sem tudják, hogyan kell!

- De Lockhart tudhatja - mondta a férfi. - Képzett vará... - az asszony a férfi szájára szorította kezét.

- Tudom, tudom - felelte. - De az újságcikk szerint amnéziás. Hogyan emlékezhet rá, hogyan kell dehoppanálni? Lehetetlen, Arthur!

- Hm… elnézést, de… - kérdezte Thomson.

- Igen? - a két vörös hajú feléje fordult.

- Az a Lockhart, vagy ki, említette, hogy szelektív amnéziája van. Néha emlékezett dolgokra - mondta John. - Bár rendszerint nem sokkal később újra elfelejtette őket.

- Ez az! - kiáltott fel a magas férfi. - Nyilván emlékezett, hogyan kell dehoppanálni, ha csak egy pillanatra is.

- De Arthur, hol lehetnek most? - kérdezte az asszony aggódva.

- Jó kérdés, Molly - a rendőrhöz fordult. - Nos, köszönjük a segítségét, bár minden mugli olyan kedves lenne, mint ön.

- Arthur! - Molly belecsípett.

- Bocs, drágám, mindig elfelejtem... de te is!

- Persze, elismerem - mosolygott a nő. - Csak még egy kérdést, felügyelő úr: volt Harrynek egy villám alakú sebhely a homlokán?

- Sebhely? - próbált emlékezni John. - Nem. Nem volt semmilyen sebhelye.

Az asszony nyugtalan pillantást vetett a férfira. - Biztos benne?

- Teljesen - felelte a rendőr.

- Nagyon különös - mormolta a kopaszodó férfi.

- Igen, felettébb különös - bólintott a nő. - Ha nem volt sebhelye, akkor egyszerűen nem lehetett
Harry... szerinted, Arthur?

- Nem. Az átokhegek soha sem tűnnek el - a férfi megrázta a fejét. - A fénykép biztosan rossz volt.
Az a fiú a képen csak hasonlított Harryre. Hiába jöttünk ide...ezek szerint mégsem ő volt az.

- De mi van, ha mégis ő volt? Arthur, legalább értesítenünk kéne Dumbledrore-t... - erősködött az asszony.

- Ó, igen, aztán Dumbledore majd azt gondolja, hogy megőrültünk - rázta fejét a magas férfi. - Nem akarom a Szent Mungo zárt osztályán végezni.

- Nem, persze, hogy nem, Arthur - mondta felesége. - Igazad van. Nem Harry volt. Szólnunk kell az ikreknek, hogy senkinek se beszéljenek arról a cikkről... Nem szabad megzavarnunk az embereket ilyen riasztó hírekkel! Jól van, még egyszer köszönjük, Mr. Thomson. Viszontlátásra.

- Viszontlátásra - mormolta a rendőr. Biztos volt benne, hogy látogatói nem voltak normálisak.

Az ajtónál a férfi az asszonyhoz hajolt és suttogott valamit, amit John szerencsére nem hallott:

- Molly drágám, nem gondolod, hogy emlékezet-törlő bűbájt kell bocsátanunk erre a fickóra?

Az asszony visszanézett a rendőrre. - Á, nem, drágám. Teljesen ártalmatlan, és semmit sem fedtünk fel előtte. Csak hagyjuk meg abban a hitében, hogy két elmebeteghez volt szerencséje.

John látta, hogy a férfi bólint és karját nyújtja a nőnek, majd elhagyják az irodát.

Thomson valahogy gyanúsnak találta őket. - Le kellett volna tartóztatnom őket? - tűnődött. Elhatározta, hogy megnézi a furcsa pár kocsiját, hátha lopott. Ki tudja? Lehet, hogy betörők, vagy gyilkosok, vagy kábítószer csempészek...

Kisietett a szabadba.

A pár azonban nem volt sehol.

De, hogyan? Thomson nem hallotta, hogy bármilyen autót beindítottak volna… gyalogosan pedig nem tűnhettek el ilyen gyorsan!

John Thomson rendőr zavarban volt.

Igazán nagyon zavarban.

A sötét nagyúr halálra unta magát. Kedvenc karosszékében üldögélt, Nagini fejét simogatva, és halálfalói jelentéseit hallgatta a munkájukról.

- Elég, elég ebből, Crak! - nyögte a kövér halálfalónak. - Nem érdekelnek a muglik, akiket megnyúztál. Elegem van belőle, hogy ilyen kicsinyes bűntényeket követtek el. Mészárlást akarok az egész bolygón, és a sötét jegyemet akarom viszontlátni minden egyes épület falán! És persze... azt akarom, hogy érdekes híreket hozzatok, ne ilyen jelentékteleneket, mint Monstro szívrohama. Kit érdekel az ilyesmi?

Lucius Malfoy előlépett, és mélyen meghajolt.

- Igen, Lucius? - kérdezte Voldemort. - Valami érdekeset akarsz megosztani velem?

- Igen, nagyuram - felelte Malfoy. Tudta, újra el kell nyernie a Sötét Nagyúr kegyét, amelyet elveszített, amikor Voldemort megtudta, hogy Arthur Weasley tiltott fekete mágiás kellékek rejtegetésén kapta rajta. Voldemort nem szerette, ha alkalmatlan és ostoba szolgák vették körül, csak a legtökéletesebbeket akarta. Lucius elhatározta, hogy megmutatja neki, hogy Ő a legtökéletesebb a halálfalók közül, olyan információt szolgáltatva neki, amelyről a Sötét Nagyúr többi szolgája nem tudhat. - Harry Potter elveszett, nagyuram.

- Elveszett? - vonta fel szemöldökét Voldemort, vörös szeme érdeklődve megvillant. - Csupa fül vagyok, Lucius.

Malfoy megköszörülte a torkát. - A fiú, hm, egy bizonyos bájitalt ivott, amely kitörölte az emlékezetét, nagyuram. A családja, azok a Dursleyék kitették valahol, és nem találja az utat sem a Roxfortba, sem vissza a családjához. Semmire sem emlékszik, és biztosan valami kisváros utcáin csavarog, megpróbálva kitalálni, hogy kicsoda.

- Nagyon érdekes, Lucius - bólintott Voldemort. - De mondd csak, honnan tudsz erről, ha senki más nem tudja?

- A fiam értesített róla, nagyuram.

- Aha, a fiad... Drakie...

- Draco - javította ki Malfoy, majd hirtelen rájött, hogy nem kellett volna kijavítania a Sötét Nagyurat! Hogy tehetett ilyen őrültséget? Ezért Voldemort meg fogja ölni! Lehunyta a szemét és azt várta, hogy az Adava Kedavra lesújtson rá, de semmi sem történt.

- Úgy, a fiad Lucius - ismételte Voldemort. - Draco. Hmmm, nagyszerű halálfaló lehetne belőle...

Lucius felnézett. - Halálfaló? A fiam? - térdre esett. - Köszönöm nagyuram! Ez a nagyobb megtiszteltetés!

- Állj fel Lucius, és mondd csak, minden roxforti diák tud Potter eltűnéséről?

- Nem, nagyuram - felelte Malfoy. - Azt hiszem, csak Potter legközelebbi barátai tudhatják.

- A legközelebbi barátai? - Voldemort összevonta szemöldökét. - Amennyire én tudom, a fiad egyáltalán nem közeli barátja Potternek.

- Nem, nagyuram. Ősellenségek - felelte Lucius. - Draco ugyanannyira gyűlöli Pottert, mint te, nagyuram. Így aztán engedelmes szolgád lesz.

- Nagyot tévedsz, Lucius - válaszolt Voldemort. - Senki, még a fiad sem gyűlölheti Harry Pottert annyira, mint én.

Malfoy meghajolt. - Ahogy óhajtod. Akkor Draco a második, aki a legjobban gyűlöli őt.

- Lehet – bólintott a Sötét Nagyúr. - De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: hogyan tudhat a fiad Harry eltűnéséről, ha nem tartozik a barátai közé? Hogyan?

Lucius nyelt egy nagyot. Nem akarta elmondani urának, hogy a Draco által készített bájital törölte ki Potter emlékezetét. A Sötét Nagyúr esetleg azt gondolhatja, hogy Draco az oka, ha senki - még maga Voldemort sem – tudja megtalálni Harryt.

- Várom a válaszodat - mondta Voldemort halkan.

Lucius érezte, hogy megroggyan a térde. Rájött, hogy jobb lett volna, ha befogja azt a nagy száját. Próbálván visszanyerni a Sötét Nagyúr kegyét, nemcsak Potter elveszéséről tájékoztatta, hanem többről... olyasmiről, amit örökre titokban kellett volna tartania. Biztos volt benne, ha a Sötét Nagyúr megtudja, hogy Draco az, aki Potter eltűnését okozta, bosszút akar majd állni rajta, csak azért, mert a fiú elvette tőle a lehetőséget, hogy ő maga semmisítse meg Harryt. Malfoy tudomása szerint Voldemort két dolgot akar mindenek fölött - az első: elnyerni a halhatatlanságot, a második: megölni Harry Pottert.

Lucius zsákutcába ért: elárulhatja a fiát; vagy megtagadja az információt a Sötét Nagyúrtól - és viszonzásul megölik. Vagy hazudhat is...

- Nos, nagyuram… ha jól tud… a fiam kihallgatott egy beszélgetést... nem tudom kiét, de... de ő is csak úgy hallotta … - válaszolt Lucius reszketeg hangon.

Voldemort szeme résnyire szűkült. - Hazudsz.