- Remélem, tudják, hogy ez háborút jelent! - fordult Rita Vitrol a többi újságíróhoz egy, a Roxforttól jó tíz mérföldre lévő mezőn. - Ezúttal Dumbledore túl messzire ment. Így bánni érző emberi lényekkel! Ez egyszerűen elfogadhatatlan!

Emeline Bacon bólintott és megigazította szoknyáját a tíz-mérföldes futás után. - Kidobott minket az irodájából, és nem engedte, hogy Timmie lefényképezze Harryt!

- Ja, és odaküldte azt a Bobbyt, hogy kioldja a sátrak köteleit! Ezért dőltek ránk, amíg aludtunk! - tette hozzá egy kopaszodó fickó, aki egy sátrat viselt dereka körül.

- Az én kamerám meg eltört, amikor a sátor összedőlt! - panaszkodott az Abszol-úti Hírlap riportere.

- De azoknak a marslakóknak a támadása volt az utolsó csepp a pohárban! Bíróságra fogok menni!
- sipította a Roxmort Times szerkesztője.

- Ó, fogd be a szád, Janson!- ordította Rita. - A bíróság tele van balfékekkel, akik nem segítenének rajtunk! Főleg nem Dumbledore ellen! Saját magunkon kell segítenünk... és bosszút kell állnunk azon a nyomorult roxforti igazgatón!

- De hogyan csináljuk, Rita? - kérdezte Tim, Emeline fotósa.

- Ki kellene ásnunk valamit a múltjából, fiúk - vigyorgott Vitrol. - Hátha nem is olyan fehér, mint amilyen a neve... Készen álltok egy újabb hatalmas botrányra?

- Mindig készen állunk rá! - kiáltotta a Szombati Boszorkány szerkesztője lelkes hangon.

- Akkor minden rendben van. Kezdjük el gyűjteni az információkat... legyetek olyan feltűnésmentesek, amilyenek csak lenni tudtok. Persze nehéz lesz, mivel újságírók vagytok, de ez az inzultus Dumbledore részéről akkor is vért kíván! Mégpedig az ő vérét! Nos, ki tart velem?

- ÉÉÉÉÉN! - rikoltotta kórusban az összes újságíró. Rita széles, elégedett vigyort villantott rájuk.

- Hűha, ez eszméletlen volt! - kurjantott Parvati elismerően. - Senkit sem láttam ilyen gyorsan futni!

- Ja, mindig is szerettem volna menekülő újságírókat látni! Tök jól néztek ki! – tette hozzá Seamus Finnigan.

- Láttad, amikor Rita Vitrol köpenye kigyulladt? - nevetett Dean.

- Az ikerbátyáim le lesznek törve, ha megtudják, milyen látványról maradtak le – kommentálta Ron.

- És mit szólsz ahhoz a fickóhoz, aki nem tudta lefejteni magáról a sátrát, és magával vonszolta a parkon keresztül? - röhögcsélt Justin Finch-Fletchley.

- Aha, de semmi sem vehette fel a versenyt Bacon fehérneműjével! - jegyezte meg egy Hollóhátas fiú.

- Persze, nem volt ideje felöltözni! - Lavender fuldoklott a nevetéstől.

- Mit gondolsz Herm, nem volt marha jó az egész? - fordult Ron a barátnőjéhez.

Egy vigyor tűnt fel Hermione amúgy mindig szigorú arcán. - Soha nem nevettem még ennyit – ismerte be a lány. - Rita Vitrol pont úgy nézett ki, mint Piton professzor elsőben, amikor felgyújtottam a talárját.

- Bárcsak Harry is láthatta volna! - sóhajtotta Ron. - Nagyra értékelte volna.

- Igen, fogalma sincs, mit hagyott ki - bólintott szomorúan Ginny.

Ron a húga vállára tette a kezét. – Hé, fel a fejjel, hugi, Harry most már hamarosan visszajön. Az újságírók elmentek. Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore küld neki egy baglyot és visszahívja. Lehet, hogy már meg is tette és Harry holnap reggelre újra velünk lesz.

Ginny arca felragyogott. - Bárcsak igazad lenne, Ron!

- Szoktam én tévedni? - vigyorgott a bátyja.

- Nos... Tudnék említeni néhány alkalmat, azt hiszem - kuncogott Ginny. - Lássuk csak... ott volt az az eset a vécében tizenegy évvel ezelőtt, amikor te...

Ron Ginny szájára szorította kezét. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó a memóriád - suttogta elvörösödve.

- Miért? Mi történt abban a vécében? - kérdezte Hermione kíváncsian.

- Semmi! - vakkantotta Ron. - És te kishúgom, foglalkozz inkább a saját dolgoddal. Például, menj és egyél valamit. Az unokaöcsémnek szüksége van a táplálékra.

- Úgy érted, az unokahúgodnak - javította ki Ginny.

- Unokaöcs - felelte Ron.

- Unokahúg - vágott vissza Ginny.

- Unokaö... - Hermione befogta Ron száját.

- Elég a fecsegésből, srácok. Ron, megírtad már az esszédet Trelawney professzornak?

- Nem, de...

- Akkor menj, és írd meg.

- De ez őrültség, Herm, hogy írhatnék esszét a szeplőimről? - nyafogott Ron.

- Könnyen – felelte a barátnője. - Nézd meg magad a tükörben.

- De hogyan tudnám eltávolítani őket, Tudodki szerelmére! - Ron percről percre bosszúsabb lett.
Hermione összevonta szemöldökét, láthatóan gondolkodva.

- De hát ez egyszerű, bátyus! - vágott közbe Ginny. - Csak arról kell írnod, hogy Fred és George feltalálnak majd egy... Szeplő Eltüntető krémet, és te azt fogod használni.

- Nem túl eredeti gondolat - állapította meg Ron. - De jobb híján...

Harry a szobájában – azaz Dudley volt szobájában - üldögélt, és az esszéjét írta Trelawney professzornak. Másnap kellett beadni a dolgozatot a jóslástan tanárnak.

Harrynek nehezére esett kitalálni, hogy mi a csudát írjon a saját halála körülményeiről.

- Jól van, oké, mondjuk...

Voldemort a Roxforti Nagyterem végében áll, pálcáját készenlétben tartva, várja, hogy rám szórja vele az Avada Kedavrát. Én majdnem elájulok, kénytelen vagyok nekidőlni egy vízköpő-jellegű ronda szobornak, amely...

kit ábrázol? Aha, ja...

...Piton professzort ábrázolja. (Piton egy hónappal Voldemortnak a kastély elleni támadása előtt hal meg, és Dumbledore elhatározza, hogy szobrot állíttat az emlékére, a Nagyterem közepén)

Szóval, megpróbálom összeszedni magam, de hiába. A sebhelyem elképzelhetetlenül fáj, és biztos vagyok benne, hogy a halál küszöbén állok.

Voldemort kárörvendően nevet, vörös szeme perverz élvezettől csillog. Kígyószerű arca kiköpött mása …

Minek is?...
...az unokatestvérem, Dudley arcának.

Talán nem kéne ennyire szörnyűt írnom...

Nem, ez nem azt jelenti, hogy Voldemort szőke parókát visel, és hízik hatvan kilót - egyáltalán nem. Csak úgy értem, hogy visszataszítóbb, mint bármi, amit valaha láttam.

Gúnyosan vigyorogva, fenyegetően legyint felém a pálcájával, miközben ’Avada Kedavrá’-t kiállt. A pálcája végéből kilövellt zöld fénysugár gyomron talál. Tisztában vagyok vele, hogy semmi sem menthet meg. Semmi sem maradt élet és halál között, csak Voldemort visszhangzó nevetése. Aztán minden elhomályosul... és a felhők között találom magam...

Ó, Istenem, nem hülyeség ez? Trelawney professzor beképzeltnek gondol majd, hogy azt hiszem, a mennyországba jutok... de mégis, mi mást írhatnék? Nem kerülök a pokolba, az biztos. Ha valaki, hát Voldie megy oda, nem én...

A felhők között repülök fölfelé, föl, föl, föl... azután erős fény vesz körül, annyira erős, hogy majdnem megvakít. Egy hang (suttogó és hangos egyszerre) azt mondja, otthon vagyok. Hirtelen megpillantom Lily és James Pottert, a szüleimet. Valóban otthon vagyok.

Oké, kész van. Eléggé őrült, de kész van. Kíváncsi vagyok, mit írt Ron a szeplőiről.

Harry nagy kísértést érzett, hogy odabiggyessze a fogalmazása végére, hogy 'VÉGE', hiszen sokkal inkább a ’mese habbal’ kategóriába helyezte volna az irományát, minthogy ’esszének’ merje definiálni.

Felállt, és az ablakhoz lépett. Ron estére ígért egy baglyot, hogy Harry azzal küldhesse el a dolgozatát Trelawney-nek.

Nem kellett sokáig várnia, néhány perc múlva Puli érkezett Ron levelével, és távozott Harry fogalmazásával. Harry kihajtogatta a papírt, és nagy érdeklődéssel olvasta Ron részletes beszámolóját az újságíró-mentesítésről. Csak nevetni tudott a gondolatra, hogy Hagrid marslakói rém büdös köpetükkel bombázták Ritát és cimboráit, akik - Ron szerint – jobban bűzlöttek, mint egy tucat bűzös borz együttvéve.

Harry éppen lefelé indult vacsorázni, amikor kopogtak az ablakon. Egy másik bagoly érkezett egy Roxfort-címeres levéllel.

Harry látta, hogy a szegény madár teljesen kimerült. Nyilván expressz-üzenetet hozott. Átvette a levelet, aztán adott egy kis vizet a bagolynak. Amíg az ivott, a fiú leült az ágyra és olvasni kezdett.

Kedves Harry!

Jó híreim vannak számodra, az újságírók elmentek. Mint bizonyára Rontól már tudod, Hagrid új kedvencei, a marslakók elérték azt az életkort, amikor kicsavarodnak és Hagrid betanította őket, hogyan kergessék őrületbe nemkívánatos vendégeinket. Biztos vagyok benne, hogy barátaid beszámolnak majd Rita és kollégái meneküléséről. Látványos volt.

Így most már bármikor visszatérhetsz a Roxfortba. Azt javasolom, reggel gyere - ne zavard szegény Mrs. Figget ilyen későn.

Holnap találkozunk!

Üdvözlettel: Albus Dumbledore

Harry szíve nagyot dobbant. Itt hagyhatja Dursleyéket! Végre! Bár az utóbbi pár nap eléggé kellemes volt, de tudta, hogy “kedves” családja egyik cselekedete sem puszta jótéteményből fakadt. Egyszerűen féltek, és Harry nem akarta, hogy olyanok ugrálják körül, akik nem szeretik. Gyűlölte a képmutatást.

Borzasztóan megkönnyebbült, hogy visszamehet az iskolába - annyira vágyott Ginnyt látni, hogy Dumbledore tanácsa ellenére elhatározta, mégiscsak felzavarja Mrs. Figget késő este. Alig várta, hogy lássa a menyasszonyát, hiszen jobban hiányzott neki, mint bárki más a világon.

Nem csak azért vágyott vissza a Roxfortba, hogy találkozzon Ginnyvel, hanem azért is, mert már ráfért volna egy tiszta talár. Benyúlt a zsebébe és ellenőrizte, hogy nála van-e a pálcája, majd leszaladt a lépcsőn.

Ahogy lement a földszintre, az első, amit meglátott Dudley volt, aki a padlót sikálta. A kövér fiú dudorászott valami dallamot, ami lehetett a Csillagok Háborúja fanfárja, vagy akár a Jurassic Park főtémája is. Nem lehetett eldönteni, hogy melyik, mivel Dudley nagyon hamisan énekelt.

Harry eléggé furcsának találta, hogy unokatestvére dúdol házimunka közben. Már maga az a tény, hogy Dudley házimunkát végez, roppant szokatlan volt. Harrynek az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy valami történni fog. A gondolat, hogy visszatérhet a Roxfortba felvidította, de volt valami…. valami baljós a levegőben. - Ez van, amikor történeteket találsz ki a saját halálodról! - szidta magát.

- Ó, Harry jó, hogy látlak! - üdvözölte Dudley és letette a felmosót. - Gondolod, hogy elég tiszta már a konyhapadló? Vagy folytassam még?

- Tökéletes, Dudley - felelte Harry.

- Ó, gyere Harry drágám, kész a vacsora! - kiáltotta Petunia néni. - Mit szeretnél enni? Csináltam karamell pudingot, meg csokoládétortát eperrel és tejszínhabbal. Melyiket kéred? Talán mindkettőt? Ó, persze miért is ne? Mindkettő nagyon finom! Gyere, ülj le édeském!

Édeském? Ez átesett a ló másik oldalára - gondolta Harry. - Köszönöm szépen, Petunia néni, de nem maradok vacsorára. Visszamegyek a Roxfortba.

- De drágám, hiszen ezt mind neked csináltam! Nem mehetsz el, úgy, hogy meg sem kóstolod!

- Rendben van – sóhajtotta Harry, helyet foglalva az asztalnál. Petunia néni letett elé egy pudinggal teli tálat és egy nagy szelet tortát.

- Fogyaszd egészséggel! - mondta ragyogó mosollyal.

- És Vernon bácsi? - kérdezte Harry bal kezében a tortát tartva, jobbjával a pudingot kanalazva.

- Bent kellett maradnia a Grunningsban. Valami üzleti megbeszélés – felelte a nagynénje.

- Értem - bólintott Harry és lenyelt egy nagy falat tortát. Dudley követte a példáját, de ő nem egy falat tortát nyelt le egyszerre, hanem mindjárt hármat.

- Hű, de megszomjaztam! - mondta Harry, és felállt, hogy megtöltse a kancsót vízzel.

- Csak nem akarsz vizet inni? Az olyan közönséges... Harry, Harry te jobbat érdemelsz – jelentett ki Petunia és gyengéden visszanyomta őt a székre. - Töltök neked egy kis kólát, vagy inkább narancslét innál?

- Nem, köszönöm, csak vizet.

- Hozok neki egy pohár vizet, anya - ajánlotta Dudley.

- Köszönöm, drágám - Petunia elismerően mosolygott fiára. - Dudley végre megértette, mit kell tennünk, hogy Harry kedveljen minket, és ne változtasson pincebogárrá.

Dudley odalépett a mosogatóhoz, hátat fordítva anyjának és Harrynek. Kinyitotta a csapot és megtöltötte unokatestvére poharát vízzel.

'... és ne felejtsd el, a bájital csak tiszta vízhez adva hatásos. Nem szörppel, teával, vagy kakaóval, csak vízzel. Értettem?' - visszhangzottak Draco szavai Dudley fülében. A fiú benyúlt az inge zsebébe, előhúzott egy kis üveg átlátszó folyadékot és beleöntötte az unokatestvére poharába.

Kész. Megfizetsz mindenért, Harry, és Millicent az ENYÉM lesz! - vigyorgott gúnyosan. Visszatért az asztalhoz a 'módosított' H2O folyadékkal és megvárta, amíg Harry kiissza a poharat. – Megvagy.