Consolamentum

Epilógus

- Egyetlen Riri… - hunyta le a szemeit Perselus.

Érezte, hogy a szörnyű kín feszíti a lelkét.

- Utoljára kellett csalódnod bennem - mormolta. - Egész életünkben csak fájdalmat okoztam neked… de most már… az ő kezében van minden…

A férfi szipogva felpillantott, és a keserűségtől eleredtek a könnyei.

A szerény, kettős sírkövön az egykori Potter-házaspár neve állt.

- Még a halálodban is az övé vagy… Tudom jól… sohasem lehetünk már együtt… mert minket nem egymásnak rendelt a sors… Ha meghalok, tudom, nem fogsz rám várni… Nem érdemes ezért sem élni, sem meghalni…

Gondolatai megbicsaklottak, mert egy lágy fuvallat megcirógatta az arcát. Mégis…

- Merlinre, Riri… - tört elő a zokogás Perselusból. Reszkető kezével megérintette azt a pontot, ahol a szellő hozzáért bőréhez. - Annyira sajnálom!

Kövér könnycseppek hullottak éjfekete talárjára.

- Bocsáss meg nekem… - suttogta, ahogy elmerült a szél simogatásában, mely mintha szerető, földöntúli kezek munkája lett volna. - Nem félek… - folytatta átszellemülten. - Többé nem…

- Szerinted ez az? - kérdezte Ron a picinyke temető láttán.

- Nem hinném, hogy egy ilyen kis településnek lenne másik temetője - jegyezte meg Hermione.

Harry némán állt a bejáratnál, és az alacsony építésű, dísztelen templomot nézte.

Gyönyörű volt.

Pont ilyennek képzelte el szülei álmát. Nyugodtnak és csöndesnek. Egy ilyen békés helyen…

Mivel a három fiatal jó ideig tétlenkedett a kapunál, a paplakból előlépett egy fiatal, csuhás férfi. Harmincas éveinek elején járhatott, mozgása mégis nehézkes volt: egyik lábát húzta maga után, mintha merev, béna lenne. Mégsem támaszkodott botra, bár az megkönnyítette volna járását. Kissé kifulladt hát, mire odaért hozzájuk, mégis barátságos arcot öltött, és kezeit összefonva köszöntötte az idegeneket.

- Miben segíthetek? - kérdezte szomorkás szemmel. A gyász a gyerekek arcára volt írva.

Hermione nem szólalt meg, csak Harryre pillantott.

- Két sírt keresünk… a szüleim sírját… - kezdte a fiú, mire a pap arca elszürkült a részvéttől. - James és Lily Potter nyughelyét…

A lelkész egy ideig némán méregette őket, majd intett, hogy kövessék.

- Emlékszem a temetésre… ministránsfiú voltam akkoriban… - pillantott fel a boruló égre a férfi. - Szörnyű veszteség… A község azóta sem feledte el a tragédiát… Az a rettenetes robbanás… A temetésre nagyon sokan eljöttek… és örülök, hogy végre te is idetaláltál - fordult meghitt arccal Harry felé. - A barátok és rokonok kérésére közös sírban helyezték őket örök nyugalomra.

Harry érezte, hogy mellkasa elnehezedik.

- Különös, hogy most jöttél - folytatta a pap. - Az általad keresett sírnak épp látogatója van…

- Látogatója? - kérdezte Hermione. - Hogy érti ezt?

- Tizenhat éven keresztül mindig meglátogatta a sírt, évente többször is… és mindig hagyott rajta egy csokor szép fehér liliomot. Talán ismered is…

- Biztos, hogy Remus az - suttogta Ron.

Harryt azonban a kíváncsiság helyett szörnyű düh kerítette hatalmába, ahogy megpillantotta a fekete alakot.

Perselus a sír előtt térdelt, mellkasa előtt összekulcsolta fekete kesztyűs kezeit, és imádkozott. Talárja és hosszú haja lobogott a szélben. Arca békés volt és szelíd… talán ez dühítette a fiút a legjobban.

Szó nélkül megelőzte a papot, aki megtorpant, barátai mögötte úgyszintén.

Harry fújtatva rohant a sír felé, Piton pedig nem adta jelét annak, hogy észrevette volna, vagy hogy menekülni akarna.

- Rohadék - szegezte a nyakához a pálcáját eltorzult arccal.

Piton kifejezése csak egy aprót rezdült, és még szomorúbb lett.

- Nem félek, Riri… - mondta halkan, majd lassan kinyitotta a szemeit, és óvatosan Harryre nézett.

A fiú számára borzasztó volt a látvány: a fakuló, fekete szemek, a széltől rózsaszínre csípett arc, az ébenfekete hajtincsek közé vegyülő kósza, ősz szálak…

Mintha egykori professzora éveket öregedett volna.

- Hogy meri így meggyalázni a szüleim sírját? - követelte Harry szaggatottan, megrökönyödve.

Piton nem felelt, csak lejjebb eresztette összekulcsolt kezeit. Leszegte a fejét, és némán nézte a „Lily”-feliratot.

- Azok után, hogy feladta őket… hogy megölette őket… hogy merészel egyáltalán ide jönni?!

A férfi nem felelt, elismerve bűnösségét.

- Hogy vártam erre a percre… amikor mindenért megfizet…

- Sohasem lehettél az enyém… - szárnyaltak újra a múltba Perselus gondolatai. - Majd egy következő életben…

Felnézett a vérszomjas tekintetű fiúra. Mennyire idegenek voltak ezek az indulatok Lily szemeitől…

A pálca egyenesen a mellkasára célzott. Bűvölte egy kicsit a végét, majd nagy, fakó szemekkel Harry arcába nézett. Lassan széttárta a kezeit, megadása jeléül. Nem kapta el a pillantását, menekülő utat keresve. Békésen tűrte, ami rá várt.

Harry dühödten elvicsorodott, és görcsösen megszorította a pálcát. Elhalkult körülötte minden, mintha egy burok ölelte volna körbe őket. Látta a szeme sarkából, hogy Ron és Hermione lassan meglódul feléje, sikoltozva, kérlelve, nehogy meggondolatlanságot tegyen.

- Kérlek - suttogta Piton, tőle egészen szokatlanul.

- Könyörög… - szólalt meg egy hang Harry elméjében. - Akárcsak Dumbledore, amikor…

Érezte, hogy összes dühe, mint valami méreg, felszökik az agyába. Mellkasa zilált, a halántéka lüktetett. Ahogy meglendítette pálcáját, lehunyta szemeit, és könny folyt végig az arcán…