Consolamentum

18. fejezet

Egy remegő kéz összerántotta a függönyöket a nappali ablakán, miután kikukkantott rajta.

- Hova a bánatba tetted a lakás papírjait, Sirius?! - üvöltötte egy ingerült férfihang.

Gazdája feltrappolt az emeletre.

- Világosan megmondtam, hogy olyan helyre tedd, ahol megtalálom! A mugli hatóságiak bármikor megjelenhetnek, mivel új lakók vagyunk! Mi lesz, ha…

Szavai lassan elhalkultak, ahogy felért a lépcsőn, ám a másik alakkal folytatott veszekedése még így is kivehető volt.

Hitvese kimerülten hátrasimította sötétvörös fürtjeit, melyek most a szokottnál is rendetlenebbül tekergőztek halántékánál. Mikor is volt, mikor utoljára meg tudta mosni?

- Mikor volt utoljára időm magamra…? - sóhajtotta keservesen.

A mennyezetre pillantott, hiszen még mindig hallotta a két jó barát civakodását. Milyen szokatlanul sokat veszekednek mostanában, gondolta. Egyikőjük sem bírta a folyamatos meneküléssel és költözéssel járó idegeskedést, kapcsolatuk pedig sokszor megsínylette a stressz-helyzeteket.

Körbenézett a házban, és megereszkedtek a vállai.

A rohamszerű beköltözés következtében olyan volt, mint egy katasztrófa sújtotta terület. Nem is csodálkozott azon, hogy kedvese hiába keresi a fontos okiratokat. Lily úgy vélte, kisebb csoda lesz, ha egyáltalán pálcáikat megtalálják.

Először halk gügyögésre, majd szipogó sírásra lett figyelmes a háta mögül.

- Jaj, édesem, csak most ne kezdd el te is, mert biztosan megőrülök - fordult hátra a kisbabához.

A gyermek nagyon apró volt még, sápadt és gyengécske, és úgy tűnt, nagyon zavarja őt a felnőttek kiabálása. A fiatal nő odasietett a kiságyhoz, és a zokogó fiúcskát próbálta csitítgatni.

- Jól van… jól van… - cirógatta arcocskáját, de látta, hogy ez mit se használ.

Óvatosan alányúlt hát, és a karjaiba vette. Türelmetlenül ringatni kezdte, és egyre mérgesebben pillantgatott a lépcső felé. A gyermek szemeiből folytak a kétségbeesett könnyek, mintha csak maga is érezte volna, milyen bizonytalan mindannyiuk helyzete.

- Elhallgatnátok végre, odafenn? - dörrent a férfiakra Lily, elvesztve maradék türelmét is.

A szóváltás abbamaradt, és egy kócos, ébenhajú ifjú lenézett a nappaliba.

- Mondtál valamit, édesem?

- Igen, édesem, azt, hogy befoghatnátok végre a szátokat! - rivallt rá a nő. - Ilyen hangzavarban Harry sem tud aludni, és az én idegeim is pattanásig feszülnek! Mi lenne, James, ha egyszer valamit nem üvöltözéssel oldanátok meg?!

A férfi bűnbánóan pillantott bömbölő csemetéjére, és odasietett hozzájuk.

- Bocsáss meg, Lily - suttogta sietősen. - Egyszerűen… ez most nagyon fontos… Hiszen te is tudod, hogy kerülnünk kell a feltűnést… Ha nem tudunk közönséges mugliként viselkedni, hamar rájönnek, hogy nem tartozunk ide… és akkor… akkor szedhetjük újra a sátorfánkat…

- Tudom, de… csak egy kicsit legyetek halkabban… - könyörögte a nő megtörten.

James adott mindkettejüknek egy csókot, majd visszasomfordált az emeletre, ahol - a hangokból ítélve - folytatta a keresgélést Siriusszal.

Lily nagyot sóhajtott, és tovább ringatta a babát.

- Harry, édesem… - kérlelte - csak egy kicsit hallgass el… Már apáék sem kiabálnak… Csak egy kicsit… maradj te is csendben, könyörgök…

Sikertelen próbálkozásaival azonban csak azt érte el, hogy saját szemei is megteltek könnyel. Ajkai sírásra görbültek, és hideg reszketés futott végig a testén. Totális kétségbeesés uralkodott el rajta: nem is a kilátástalan menekülés miatt, hanem mert látszólag semmit sem volt már képes jól elvégezni. Ott állt, húszéves, fiatal anyaként, egy olyan gyermekkel a karjaiban, akit sosem tudott csillapítani; egy olyan férjjel, akivel a házas élet az utóbbi hónapokban inkább volt nyűg, mint gyönyör… Egy olyan környéken, ami ismételten idegen volt számára, és amikor csak kinézett az ablakon, elfogta a dermesztő félelem. Elege volt a folyamatos menekülésből és boldogtalanságból, és voltak percek, amikor elkeseredésében azt kívánta, bár kiszállhatna. Bár maga mögött hagyhatna minden szörnyűséget, és végre valami szép, valami jó is történne vele. Újra…

Két gyöngéd kéz érintette meg vállait, amitől összerezzent félelmében.

Egy szalmaszőke hajú fiatalember mosolygott rá bíztatóan, és megcsókolta könnyáztatta arcát.

- Remus…

- Szerintem éhes - cirógatta meg az a kisfiú kócos kis fejét.

Lily megtörölte az orrát, és bólintott.

- Igazad lehet… - pillantott félre zavarában. - Segíts, kérlek…

Helyet keresett magának, ahová leülhetett. Kigombolta magán az inget, kioldotta melltartóját, és szoptatni kezdte a gyermeket. A kicsi Harry végre elhallgatott, és mohón táplálkozni kezdett. Lily lehunyta a szemeit, ahogy végre elcsendesedett körülötte minden.

Lupin áhítattól csillogó szemekkel figyelte mindkettejüket, és arcáról mélységes szomorúság tükröződött.

- Remus… - szólalt meg a nő halkan -, nem illik szoptatás közben egy kismama melleit nézni… - jegyezte meg kissé megrovóan, de hangja távol állt a vitatkozástól. Sütött belőle a kimerültség.

- Merlinre, bocsáss meg - szabadkozott az ifjú, és elkapta tekintetét. - Nem azt néztem, csak… Egyszerűen… még mindig annyira hihetetlen ez számomra…

Zavartan igazgatta Harry kócos hajszálait.

- Kicsit… valóban fiatalok vagyunk ehhez - vallotta be Lily.

Nem folytatta azonban, mert látta Lupin szemein, hogy az nem teljesen erre célzott.

- Jaj, Remus… - nyögte, és megsimogatta a férfi arcát.

A segítségével kendőt tett vállára, hogy büfögtesse a gyermeket, és közben szomorúan nézték egymást.

- Tudom, hogy ennek soha sem volt jövője… és hogy részedről viszonzatlan volt mindig is… - emelkedett fel a székből Lupin. - Mégis… a tudat, hogy a legjobb barátom, és te…

- Sose mondtad, hogy zavar…

- Nem zavar… Csak kell egy kis idő, míg hozzászokok… A kis Harry sem könnyíti meg a dolgot…

- Bár megkímélhetném őt mindettől…

- El kell mennem innen… - sóhajtotta Lupin fájdalmasan.

Lily felkelt a székről, és követte a férfit az ablakhoz.

- Remus, szeretnék kérni valamit… - szorította meg a kezét. - Valamit, amiről tudom, hogy mindenki helytelennek találná… De csak benned bízhatok!

- Valami baj van? - komorodott el meg annak arca.

A nő habozott, és pár másodpercig csak méregette őt; mintha még mindig azon töprengene, vajon elmondja-e, vagy sem.

- Perselusról van szó… - kezdte, de látta Lupin keserű fintorából, hogy azt kellemetlenül érinti a téma. - Kérlek, hallgass meg!

- Mit akarsz tőlem, Lily? Perselus… - fújt mérgesen egyet Remus, majd megforgatta a szemeit. - Lily, immár egészen bizonyos, hogy halálfaló. Dumbledore még nem ismerte el a Rend előtt, nem intett minket, hogy vigyázzunk vele, és kerüljük… de szinte minden szemtanú a-…

- Nem érdekelnek az ostoba szemtanúk! Azok nem ismerik őt úgy, ahogy én! - fakadt ki Lily. - Remus, kérlek! Nem: könyörgök! - mondta, majd újra suttogóra fogta a hangját. - Próbáld megtalálni Perselust, és meggyőzni, hogy az út, amin jár, nem vezet sehova, csak a pusztulásba! Még nem késő! Ismerem őt! Perselus a lelke legmélyén jó ember, sosem lenne képes ártani másoknak, csak…

- Na és azok a kétes pletykák Newcastle-ből? Állítólag abban is benne volt a keze! - sziszegte Remus türelmetlenül.

- Nem önszántából! Bízz bennem! Soha semmit nem szeretnék jobban, mint azt, hogy őt visszatérítsd a jó oldalra! A tapasztalatai… a képességei… Mind hasznunkra válnának! Kérlek, csak egy próbát tégy! Mondd neki, hogy én küldtelek, úgy talán hallgatni fog rád!
- Szóba se áll majd velem! Hiszen mindig is gyűlölt Roxfortban…!

Lupin mégsem mert tovább ellenkezni, mert látta, hogy Lilynek újra elered a könnye.

- Kérlek - szipogott a nő. - Ha tehetném… - pillantott keserűen Harryre - magam mennék… De ez sajnos lehetetlen! Kérlek! Perselus nagyon fontos nekem! Gyerekkorom óta ismerem és kedvelem őt! Együtt nőttünk fel, az istenért! Nem tudnám elviselni, ha valami rossz dolog történne vele…

Leszegte a fejét, és szabadjára engedte a könnyeket. A vállai remegtek az elfojtott csuklástól. Remus úgy érezte, kezek szorongatják a szívét mellkasában. Megérintette a nő arcát, és a szemeibe nézett.

- Ígérem, megteszem, ami lehetséges - mondta halkan. - De ne várj csodát…

- Köszönöm… - rebegte Lily, és óvatosan csókot adott a férfi arcára.

- Remus, te sem láttad azoka-… - lépett be a helyiségbe Sirius, ám elnémult, ahogy megpillantotta kettejüket.

Sápadtan pislogott hol egyikükre, hol másikukra, Remus pedig szörnyen kényelmetlennek érezte az egész helyzetet.

- Mennem kell - mondta gyorsan, és már nyúlt is a talárjáért. Köszönés nélkül kisietett a házból.

- Rictusempra! - üvöltötte Piton, ahogy a bokor fedezékéből átkot küldött gyerekkori ellenfelére. - Hogy mered idetolni a képed, te undorító korcs?! Hord el magad, te vérfarkas!

- Perselus, hallgass meg! - hasalt el Lupin a kövön, nehogy az átok eltalálja őt.

- Nem vagyok kíváncsi a rágalmaidra! Most végre megtanulsz könyörögni! Könyörögni a mocskos életedért!

Félelmetes erejű átkokkal bombázták egymást, noha Remus inkább szerette volna lefegyverezni őt.

- Elment az eszed? Tedd le a pálcád! Nem áll szándékomban bántani téged!

- Nekem viszont semmi más kívánságom nincs ezen a földön!

Lupin, kihasználva állati ösztöneit, és rugalmas ízületeit, feléje vetődött, és ledöntötte őt a lábáról. Kirángatta a kezéből a pálcát, és félrehajította.

- Ne hidd, hogy legyőztél - köpte arcon Perselus undorodva.

Remus kínlódva törölgette arcát, de továbbra is szorította ellenfele vállait a földhöz.

- Meg kell hallgatnod - markolt a húsába, mintha valami préda lenne, melyet farkas képében fogott el.

- Eszem ágában sincs!

- Lily küldött, az istenért! - rivallt rá Remus, elvesztve a türelmét.

Perselus erre abbahagyta a kapálózást, és elfordította a fejét, mint aki megadja magát.

- Nem érdekel… - mondta halkan.

- Aggódik érted… félt a bajtól… Még nem késő elfordulni tőlük…

- Elhallgass! Semmi közöd ahhoz, amit csinálok!

- Hát nem érted? - kelt fel Lupin és keserűen felrántotta őt is. - Azt akarja, hogy minden olyan legyen, mint rég!

Perselus gúnyosan fújtatott egyet.

- Mint rég? Talán már nincs megelégedve a férjével? Vagy Potter a nagy igyekezetben még a házastársi kötelességeit is elhanyagolja?!

- Ne merd sértegetni őket! - ütötte arcon Remus, ám szinte azonnal kapott egy ütést viszonzásul.

- Nincs beleszólásotok az életembe! Takarodj innen! - markolt a hajába Piton.

- Hisz benne, hogy jó ember vagy! Még minden jóra fordulhat… - lépett mögéje Lupin, és hangja ezúttal szinte könyörgő volt.

Perselus lehunyta a szemeit borzalmában, és elkeseredetten csóválni kezdte a fejét. A másik nem láthatta, hogy keserű könnyek folynak végig az arcán. Abból azonban, hogy térdre rogyott, és vállai remegni kezdtek, Remus is sejthette, hogy valami nincs rendben. Óvatosan közeledett feléje, és megérintette a talárját, de Perselus félreütötte a kezét.

- Menj el… - kérlelte. - Rabold el… Bujtasd el… - suttogta.

Halkabb szavaikat nem hallhatta ugyan, Sirius mégis feszülten figyelt a terebélyes tölgy takarásában. Nem tudta, szívére vagy eszére hallgasson-e. Egyik legjobb barátját egy körözött fekete mágussal látni, fojtott hangon beszélgetni…

Több volt, mint amit a józan ész el tudott viselni.