Consolamentum

4. fejezet

- Forr benne a víz… - jegyezte meg Mr. Evans döbbenten, ahogy egy esernyőt tartva lehajolt az üveghez.

Az esőcseppek hideg koppanása ellenére a kis család kinn toporgott a kertben. Petunia rózsaszín gumicsizmában állt, és úgy szorongatta ernyője nyelét, mintha minden csepp víztől rettegne. Kicsit távolabb volt, mint szülei: ők a sárban térdelő Lily fölött álltak.

- Én ezt nem értem…

A kislány olyan keservesen zokogott, hogy Mrs. Evansnek összeszorult a szíve.

- Jaj, édesem… - simogatta meg a remegő vállakat.

Lily haja, ruhája már teljesen elázott az esőben. Reszketett a hidegtől, és a szörnyű szomorúságtól.

- Mi történt velük? - kérdezte elkeseredve.

- Biztos… biztos felforrt a befőttesüvegben a víz, amikor rásütött a nap… - próbálta megnyugtatni édesanyja.

- De hiszen nem is süt a nap! - kiabálta a lányka. - Zuhogott az eső egész éjjel!

A szülei egymásra néztek.

- Holnap úgyis lemegyünk a tóhoz, majd hozunk újakat - vigasztalta apja.

- Meghaltak! - üvöltötte Lily a bugyogó vízben lebegő meztelen csigák láttán.

A család percekig némán állt felette, majd lassan felkarolták, és bevitték a házba.

A lány az egész délutánt a nappaliban töltötte, elbújva az egyik fotel mögé. Azon töprengett, mi is történt valójában. Csak egyvalaki tehette ezt a szörnyűséget.

Az a gonosz, szomszéd fiú… így emlegette őt Petunia, amikor csak szóba került. És valóban: ily elvetemült lett volna, hogy megölje a csigáimat? Csak azért, mert kinevettem őt?

Mérhetetlen volt a harag, amit Perselus irányában érzett. Elhatározta, hogy megbosszulja e szívtelen tettet.

- Édesem, biztos vagy te ebben? - pislogott Mrs. Evans rémülten, mikor a tóparton pakolásztak.

Míg hitvese a nyugágyakat hajtogatta és rakta be a kocsi csomagtartójába, ő lányait igyekezte készülődésre bírni. Annak ellenére, hogy fodros, babakék fürdőruhácska volt rajta, Lily arcán megtévesztően gonosz kifejezés uralkodott. Ismét egy nagy befőttesüveget cipelt, majd megszakadt belé, de kitartóan vonszolta egészen a kocsiig.

- Igen, mama - nyögte, ahogy letette a kerék mellett, a homokba.

A nő irtózva méregette az üveg tartalmát. Gyermeke belenyúlt - az egész karja elmerült benne -, és kiemelt belőle egy csúnya varangyot.

Petunia sikoltva mászott be a kocsiba, és magára zárta a hátsó ajtót. Lily azonban úgy cirógatta a síkos bőrű, rusnya állatot, mintha az egy aranyos kiscica volna.

- Kicsim, beszélnünk kell - vette le a nő a napszemüvegét elszántan. - Komolyan. Amint hazaérünk…

- Végeztetek? - kérdezte Mr. Evans, ahogy lecsukta a csomagtartó tetejét. Kissé elhűlt, mikor meglátta az üvegnyi békát. - Ők is jönnek velünk?

Lily bólintott, és elvigyorodott.

Petunia, miután egész úton feszengett húga és a sok béka mellett, pánikszerűen megrohanta a fürdőszobát, hogy megszabaduljon a kosztól és az állatok bűzétől. Szüleik a kipakolással vesződtek, ezért Lily kihasználta az alkalmat, és kiosont a kertbe. A kerítéshez cipelte a befőttes üveget, és letette a hibás palánk elé. Félrebillentette azt, majd kiöntötte az üveg tartalmát a túloldalon.

A békák felszabadultan brekegtek és ugrándoztak most, hogy nem egy apró helyre voltak bezárva. Lily nézte egy ideig a viháncolásukat, majd visszasompolygott a házba.

Vacsora után kiült a teraszra babázni, ahogy a korabeli kislányok szokták. Édesanyját meglepetésként érte a hirtelen jött változás, hiszen már kezdte azt hinni, hogy a sok szép és drága játék mind pénzkidobás volt. Lily azonban türelmesen beszélgetett játékaival, élvezve a lemenő nap melegét, és közben lopva a szomszéd ház felé kacsintgatott. Várta, mikor veszi már észre Perselus a sok, ronda varangyot.

- Csak olyanok, mint te - mondta maga elé, majd mosolyogva megkínálta az egyik szőke babáját teával.

A brekegés olyan hangos volt, hogy lehetetlen volt nem észrevenni.

- Mi a mocskos k-…? EILEEN! - üvöltötte hirtelen egy dühödt férfihang a komor házból.

Lily összerezzent, és behúzta a nyakát, mikor egy összetörő tányér csörrenését meghallotta. Izgatott lábak dobogtak fel és le a lépcsőkön, ajtók csapódtak: tisztán kivehetőek voltak egy dulakodás zajai.

- Már megint! A rohadt dögeitek! Nem megmondtam, hogy nem akarok még egyszer ilyeneket a házban látni!

- Tobias… - mentegetőzött egy rémült, női hang. - Esküszöm, nem tudom…

- Akkor te voltál? - förmedt rá a férfi valaki másra.

Lily felkelt a földről, és reszketve sétált oda a kerítéshez: innen még jobban hallotta a veszekedést.

- Nem! Ne bántsd Perselust! - sikoltotta a nő.

Újabb székek borultak fel.

- Eredj az útból, te utolsó! Azt mondtad, nem te voltál! Akkor csak ő hozhatta a házba ezeket a varangyokat! Így van, fiam?! - mennydörögte Mr. Piton.

A kislány vacogott rémületében.

- Jaj, mit csináltam…- dadogta.

- Azért csináltad, hogy újból felbosszants engem? Igaz? Egy semmirekellő alak vagy! Semmi hasznodat nem látom ebben a házban!

- Ne bántsd őt, kérlek! Nem tett semmi ro-…!

- Fogd be a szádat!

Ezúttal egy tompa csattanás és egy keserves női sikoly is kihallatszott az ablakokon. Egy puffanás jelezte, hogy valaki megtántorodik, és elesik.

- Mama! - kiáltotta Perselus.

- Te hülye, selejtes kölyök! - rivallt rá apja.

- Ne bánts, apa! - kiabálta a kisfiú könyörögve, ahogy az erős ütéseket mért rá. A harmadik-negyedik ütés után már nem is szólt semmit, csak fájdalmas hangon sírni kezdett.

- Ne bántsd őt, Tobias, kérlek! Én voltam! Én hoztam a békákat a házba!

Lily szemeiből patakokban folytak a könnyek, ahogy a nő kétségbeesett kiáltásait elnyelte a megeredő esőcseppek zaja.

A nyitott ajtóban, a szúnyogháló mögött szülei elborzadva hallgatták a szerencsétlen család küzdelmét. Mrs. Evans az ajkai elé szorította a kezét, és szinte minden csapásnál, pofonnál és nyögésnél összerezzent. Petunia reszketve bújt oda a derekához, ő pedig oltalmazón simogatta a kislány fejét. Hitvese ott állt mellette, és szúrós szemekkel meredt a szomszéd házra.

- Elég volt, hívom a rendőrséget - jelentette ki a nő, és már fordult is befelé.

- Ne! Cecile, megőrültél?

- Nem hagyhatjuk…! Meg fogja ölni azt a szerencsétlen nőt!

- Ha most kijönnek a rendőrök, Tobiast beviszik, a gyermekvédelmisek pedig egészen biztosan elveszik tőlük a kisfiút!

- Még nevelőszülőknél is jobb sora lenne, mint itt!

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! És egyébként is: lehet, hogy most elvinnék Tobiast, de pár nap múlva kiengednék, és akkor semmit sem változna a helyzet, és még több súrlódás lenne köztük a gyermek miatt!

Mrs. Evans feladta a vitát, és inkább bement a házba.

- Lily, gyere el onnan! - kiáltotta oda lányának Mr. Evans, ahogy Petuniát is beterelte a nappaliba.

Lily azonban nem mozdult, csak még szívszaggatóbban sírt, mint amikor meglátta elpusztított állatait. Szörnyű bűntudat gyötörte amiatt, hogy ekkora szenvedést okozott a szomszéd családnak. Iszonyatos volt hallgatni a küzdelmüket a bántalmazás ellen. Lily tudta, hogy minden az ő hibája, és azt kívánta, bár jóvá tehetné valahogy.

Megriadt, amikor kivágódott a hátsó ajtó, és egy zokogó kisfiú bicegett le a lépcsőn. A gyermek most nem a kerítés felé szaladt, hanem bebújt a lépcső alatti kicsi, pókhálós, sötét lyukba, és ott folytatta a sírást. Lily, nem is gondolkozva azon, mit tesz, átbújt a kerítés rossz palánkján, és odalopakodott hozzá.

Perselus nem vette észre azonnal, csak amikor ott állt előtte.

Az ajkai fel voltak dagadva, és remegve szorongatta a bal karját, mely úgy tűnt, rettenetesen fájhatott neki. Lily leguggolt, és bemászott mellé.

- Nagyon sajnálom! - könyörgött, bár szavait alig lehetett érteni, mert már csuklott a sírógörcstől.

Hevesen átkarolta Perselus nyakát, és megpuszilta a fiú vérfoltos arcát. Az csak később merte viszonozni az ölelést…