Consolamentum

3. fejezet

A harmatos fűben, a virágágyások mentén egy vidám kislány szaladgált. Boldogan ugrált a pocsolyákban, nem is törődve azzal, hogy ruhácskájának szegélye sárfoltos lesz. Mintha nem is előző nap történt volna, hogy a szomszéd kisfiú pálcát szegezett rá, és megátkozta.

Lily nem igazán értette, mi is történt valójában. A kezdeti riadalom után egészen mulatságosnak találta a helyzetet, tekintve, hogy körülötte mindenki sikoltozott félelmében.  Tény, hogy mások jobban megijedtek, mint ő maga, nyomban elűzte kezdeti bátortalanságát.

Viháncolva futott oda a kerítés sarkához, ahol bizarr állatkáit nevelgette. Szerencsétlen teremtményeknek jót tett már a kis, éjszakai eső, annyira kiszáradtak a fülledt, nyári melegben. Leguggolt hozzájuk, és szólítgatta őket.

Felkapta azonban a fejét, mikor hallotta, hogy a szomszéd ház hátsó ajtaja nyikorogva kinyílik és becsapódik. Odasompolygott a hibás léchez, és átkukucskált.

A recsegő falépcsőn ismét a koszos kisfiú battyogott le. Egyik kezével megtörölte az orrát: úgy tűnt, szipogott. A másikkal fenekét simogatta. Fájhatott neki, mert olyan esetlenül sántított, hogy Lilynek egészen megesett rajta a szíve.

- Kikaptál? - kérdezte váratlanul, ahogy félrebillentette a deszkát.

Perselus szégyenlősen felkapta a fejét, majd gyorsan leguggolt a fűbe. A magas fűszálak majdnem eltakarták, olyan apró volt így, összekuporodva.

A kislány elnevette magát.

- Látlak így is!

A fiú félénken kilesett a gaz takarásából.

- Azt hittem, haragszol… vagy hogy félni fogsz tőlem…

- Úgy tűnik, te sokkal jobban félsz tőlem.

Perselus csúnyán elvörösödött, és felegyenesedett.

- Én nem félek senkitől.

Lily kételkedő fintort vágott, de nem szólt, csak követte a szemével a szomszéd kisfiút, ahogy az közelebb andalgott a kerítéshez - és hozzá. 

- Hogy csináltad? - kérdezte izgatottan.

- Mit?

- Hát azt a tegnapit.

- De hiszen már mondtam: varázsoltam!

- De hát varázslók nincsenek!

Perselus durcásan leszegte a fejét, és nem szólt.

- Lett valami bajod tőle? Attól… a tegnapi varázslattól… - kérdezte.

A lány megrázta a fejét.

- A doktor bácsi kimosta a fülemet, de egyébként ő sem tudott semmit…

- Tudok mást is!

Lily kétkedve pislogott.

- Szerintem csak véletlen volt. Anya azt mondta, biztos be volt gyulladva a fülem…

- Nem véletlen! Azt én csináltam!

- Én nem hiszek az ilyesmiben!

- Bebizonyítom! Ma délután!

- Persze, persze…

Annak ellenére, milyen hitetlenkedve hagyta ott reggel a kisfiút, Lily kissé aggódva kuporgott ebéd után a csigái mellett. Semmi kedve sem volt egy újabb pánikhelyzethez, mellyel megbolygatná családjának mindennapi életét.

Ide-oda pakolászta hát állatait, mint normális kisgyerekek a babákat, még füvet is rakott eléjük, de közben folyton a kerítés lyukain leskelődött.

- Még hogy nem hiszel benne, Riri… - suttogta egy ijesztő hang a túloldalról.

Lily úgy megrémült, hogy hanyatt esett és leült a fenekére.

- Muszáj rémisztgetned?

- Akarod látni, mire vagyok képes?

A lányka felvonta a szemöldökét.

- Az ilyen hencegő fiúkkal, mint te, az előkészítő iskolában is fél kézzel elbánok…

- Ez nem csak hencegés… - sziszegte Perselus. - Reszkess! Vingard-…

Ám a pálca egy hangosat pukkant, és füst kezdett el szivárogni belőle. A fiú repült egy keveset, és nyekkenve földet ért pár méterrel arrébb. Köhögve-könnyezve törölgette az arcát, és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében: hiszen a szomszéd kislány nemhogy nem ijedt meg, de olyan jóízűen kacagott, hogy már a hasát fogta.

Perselus ajkai sírásra görbültek, és beszaladt a házba, vissza sem nézve.

Édesanyja hazajött már ugyan munkájából, de ebben a pillanatban mégsem tartózkodott otthon: a fiú sejtette, hogy átszaladhatott a közeli kisboltba. Pálcáját sosem vitte magával, ha muglik közé ment: túl nagy volt a lebukás veszélye. Perselus nagyon eszes gyermek volt: kifigyelte már, hová rejti el mindig anyja a titokzatos fegyvert: egy magas komód legfelső fiókjába, melyet a csöppség még nyújtózkodva sem érhetett el. Azzal azonban nem számolt, hogy a fiú kitartó próbálkozásai közepette széket-könyvet bevet majd, hogy megtalálja a pálcát. Azt hitte, a kiadós verés eltántorítja majd a szemtelen kölyköt attól, hogy tovább kísérletezzen.

Perselust azonban teljesen elbűvölte az a sok lehetőség, ami a mágia segítségével megnyílt előtte - nem utolsó sorban azért, mert anyja is csak titokban művelhette. Apja sokszor megütötte már a nőt, ha varázsláson kapta, ezért anyja mindent úgy csinált, mint a muglik: úgy főzött, úgy mosott, és úgy takarított, mint a közönséges, varázstalan asszonyok - ami szinte minden energiáját felemésztette. Rendetlen férjének szemetét takarítani egy cseppet sem volt élvezetes. Ha semmi más dolga nem akadt volna, talán megbirkózott volna a feladattal, de úgy nem, hogy minden nap tízórás műszakot tudott maga mögött, mikor holt fáradtan beesett az ajtón. Tobias Piton nem dolgozott; Perselus legalábbis sosem látta, hogy bármi hasznosat csinált volna. Megkeseredett, ápolatlan, lerobbant gyári munkás volt, akit senki sem szeretett az utcában: ehhez túl gyakran járt haza részegen, énekelve, hogy felverje az utca lakóit. Undorodott tőle, a szagától, a viselkedésétől, az egész lényétől, mely mintha fojtogatta volna, amikor csak velük volt.

Étkezni csak ritkán ült le szerencsétlen sorsú családjával. Legtöbbször a tévéfotelben üldögélve fogyasztotta el vacsoráját, egy-két doboz sör kíséretében. Perselus ilyenkor mindig szomorúan nézte őt, és azon töprengett, vajon minden család ilyen keserűen költi-e el a vacsoráját. Minden alkalommal azonban, mikor látta boldog szomszédjaikat, elöntötte a gyűlölet: irántuk, amiért nekik minden jó kijutott, és amiért ők ennyire nyomorognak. A nevetésük olyan volt, mintha egy kés pengéjét forgatnák a húsában.

De most…

Remélte, hogy képességeivel elkápráztathatja a vörös hajú kislányt, hogy megfélemlítheti, és akkor talán…

De nem.

A pálca valamiért nem működött…

Amíg a sötét folyosókon botorkált, azon töprengett, mi is történhetett. Édesanyja megbűvölte volna a pálcát, hogy ne működjön? Hogy ne tudja újra használni?

Futtában megmarkolta a konyhaszék támláját, és húzta magával a hátsó, kicsi, sötét helyiségbe. Anyja itt tartott mindent, amit a varázslataihoz használt. Felállt a székre, és nézegetni kezdte a könyveket.

- „Bűbájos vacsorák avagy Egy vérbeli boszorkány receptjei” - olvasta az egyik kötet címét, amely méltatlanul volt elrejtve az egyik magasabb polcon.

Perselus szájában összefutott a nyál. Vajon ha anyjának szabad lenne varázsolnia, finomabb étkeket tudna az asztalra varázsolni?

Ahogy kihúzta a könyvet a helyéről, egy kis füzetbe bukdácsolt le a tetejéről. A fiú leugrott a székről, hogy megnézze, mi az. Mindent úgy akart hagyni, ahogy volt: nem szerette volna, ha anyja gyanút fog.

- „Hasznos ráolvasások gyermekeink védelmében”?

Perselus szája gonosz mosolyra húzódott. Fellapozta, és hamar megtalálta annak a bűbájnak a leírását, mely Eileen pálcáját védte…

Sietve szaladt le újra a kertbe vezető, nyöszörgő lépcsőn. Hallotta, hogy anyja a ház előtt áll, és épp beszélget valakivel.

- Nincs sok időm - mormolta.

Bosszút akart. Azt akarta, hogy a kislány szenvedjen. Sírjon, amiért ilyen gonoszul ki nevette.

- Riri…

Átlesett a szomszédba, és látta, hogy senki sem tartózkodik az udvaron. Gyorsan átbújt a deszkák közt, és leguggolt a csigákkal teli befőttesüveghez. Egy ideig csak nézte őket, majd megpöccintette az üveget a pálca végével…