Elérkeztek azok a bizonyos „Sötét idők”.

Miközben szüleimmel nyaraltam, a Reggeli Próféta sok hírt közölt csuklyás, álarcos alakokról, akik halálfalóknak nevezik magukat, és rendre háborgatják a varázslótársadalom tagjait. Ahogy egyre több információ látott napvilágot és kiderült, hogy ez a különös csoport egy vezetővel is rendelkezik, az emberek félni kezdtek. Jól látták, hogy ez nem játék, nem csak komolytalan fenyegetés.

Egy ideig azonban nem történt semmi jelentős. A Minisztérium biztosított mindenkit arról, hogy megvédik az embereket, akik persze hittek nekik…

Ahogy beköszöntött az ősz, a szüleimmel ellátogattunk az Abszol útra kabátot venni nekem és valami munka után nézni. Nem tudtam pontosan, mit szeretnék csinálni, csak azt, hogy emberek közt akarok lenni.

Ahogy besétáltunk a Czikornyai és Patzába, ismerős hang szólított meg.

- Remus!

A hang irányába fordultam, Miranda állt ott. Rámosolyogtam, Ő pedig egy apró puszival köszöntött.

- De jó, hogy látlak… - szemlélt engem bájosan.

- Én is örülök Neked… Hogy vagy?

Szívmelengető érzés volt újra találkozni Vele. Részben azért, mert a Roxfortot juttatta eszembe.

Elkéredzkedtem anyáéktól és sétálni indultunk Mirandával. Jókat nevettünk a sulis időkön nosztalgiázva, és elbeszélgettünk a terveinkről. Aztán elérkezett a búcsúzkodás ideje. Egy darabig csak álltunk egymással szemben a másikra mosolyogva, aztán Miranda odahajolt hozzám és lágyan megcsókolt…

Az első gondolatom Perselus volt… Megcsalom… Nem tehetem ezt… Mi? Dehogy csalom meg! Elhagyott… Elhagyott engem…

Szinte belekapaszkodtam Mirandába, aki ebben a percben úgy tűnt, azért jött, hogy kihúzzon a gödörből, hogy segítsen rajtam. Olyan lágyan csókolt és annyira jól esett a közelsége, hogy eszem ágában sem volt eltaszítani magamtól…

Ezt a napot számítottuk a kapcsolatunk kezdetének. Ettől fogva rengeteget leveleztünk és találkoztunk, amikor csak lehetett. Sokszor meglátogatott például a Czikornyai és Patzában, ahová felvettek segítőnek.

Egyre több varázsló haláláról számolt be a Reggeli Próféta. Barátaimmal levél útján megtárgyaltuk a dolgokat, szokatlanul komoly hangvételű értekezések voltak ezek.

Egy napon aztán Sirius beszámolt róla, hogy Dumbledore szervez egy csapatot, amelyik arra hivatott, hogy a Minisztérium gyér intézkedései mellett tegyen valamit a borzalmas események ellen. Nekünk se kellett több, Peter kivételével mind azonnal jelentkeztünk ebbe a bizonyos gárdába, amit csak a Főnix rendjeként emlegettek.

Anyáék féltettek, így nehéz szívvel engedtek el. Biztosítottam róla őket, hogy jó kezekben leszek. Nem is csalódtak…

James és Sirius is belépett a Rendbe, akárcsak én. Elmondhatatlan érzés volt egy ilyen csapathoz csatlakozni, amelyik csakis azért jött létre, hogy a jó ügyet szolgálja. Dumbledore örömmel fogadott minket, mi pedig kezdtük felnőttnek érezni magunkat a felelősségteljes feladatok tükrében.

Nagy előnye volt ennek a csatlakozásnak az is, hogy sokkal több dolgot tudtunk meg ezekről a bizonyos halálfalókról. Így érkeztem el a borzalmas felismeréshez is…

- Nézzétek! Ez itt a szimbólumuk, a Sötét Jegy. - mutatott egy képet Sirius az aznapi Reggeli Prófétából. - Azt írják, hogy nem csak a bűntények helyein hagyják az égen, de a bal alkarjukon is viselik…

- A bal alkarjukon?... Emlékeztek, mikor a mardekárosok valamiben sántikáltak? Az egyik srác a karját mutogatta…

James tovább vitte okfejtését, én azonban ebből már nem sokat hallottam. Egy darabig ültem még mellettük összeszorult torokkal, aztán felpattantam a helyemről és a mosdóba mentem. Becsaptam magam mögött az ajtót és nekitámaszkodtam a mosdókagylónak, majd belenéztem a tükörbe.

Perselus Halálfaló. Beállt közéjük a Sötét oldalra. Ellene kell harcolnom… Mi lesz, ha összetalálkozunk? Én nem tudnám bántani… Én nem volnék rá képes…

Halkan sírni kezdtem fejemet lehajtva. Iszonyatosan fájt ez a helyzet. Titkon még mindig abban reménykedtem, hogy közte és köztem egyszer majd minden rendbe jön. Ez a remény azonban a körülmények tekintetében halványulni látszott.

Összeszedtem magam, visszasétáltam barátaimhoz és próbáltam erősnek látszani… éveken át…