LEÍRÁS: Lyuktöltős fic a la HP - avagy mért nem telepedett le Lestat de Lioncourt, az Interjú a vámpírral kulcsszereplője soha Angliában? Talán konkurenciába ütközött, és Lucius kígyófejes botja meggyőző látvánnyal bírt. Mindegy. Lényeg, hogy egy Malfoy nem unatkozhat otthon; meg kell sétáltatnia a szépségét.

AJÁNLÁS: Armand-nak, aki tegnapi olvasmányomban (A. Rice: Memnoch a Sátán) végre meghalt;

És Bosie-nak, mert ha itt nem elég szép Lucius, hát hol? x)

Szépség és Szenvedek

Egy napon, ami némileg szürkébben indult, mint a többi (nem volt idő tükörbe nézni), és a varjak is figyelmeztetőleg köröztek a kúria körül, meg Narcissa is fenyegető fésülködő hadjáratba kezdett, Lucius Malfoy londoni körútra indult. Szervezett kivitelezéssel dobta fel a (mások számára) amúgy is gyönyörteli programot, vagyis útiköpeny, sétapálca, csipkés kézelő és egyéb kiegészítők – színben megfelelők persze – alkották a keretet szépsége festményéhez.

Gondolkodott rajta, hogy legközelebb belépőt szed az Abszol út bejáratánál, mert lassan már Sevet is odacsábíthatta volna a felgyülemlett tetemes mennyiségű nyál, ami jártában-keltében (inkább jártában) a közelében lehullott. Barátjában pedig régen igencsak bízott ebben a tekintetben – a testnedvek kezelését már csak-csak rábízhatja egy bájitalmesterre, nem igaz?

Azonban untatta a sok színes csarnok és kirakodás – kinőtte ő már ezt a helyet. Még mindig sokan bámulták – mióta Potter eltávozott, javult az ízlésük -, de idővel már ez sem szórakoztatta, így felhagyott a kesztyűje igazgatásával. A vizuálisabb beállítódottságú plebskomponensek erre csalódottan felsóhajtottak, és némileg kevésbé aktív nyálbimbókkal figyelték tovább.

Lucius nem bírta. Olyan rettenetes volt ez a magány. Bibircsókos orrú, szutykos emberek és Weasley-származékok (elképesztően szaporodóképesek még a baktériumokhoz képest is) vették körül, és már gyűlölte a gondolatot, hogy ő a napi látványosság. Óvatosan megölt párat, de az általános ováción sajnos ez nem változtatott.

Kiábrándultan a londoni utcák felé vette az irányt. Alapos mérlegelés után a legveszélyesebb sikátorba fordult, ahol már Robin Hood is az életéért könyörögne a kisebbséggel szemben; Lucius botja ütemesen csapkodta a kövezetet, hogy gazdája ezzel is kifejezze egykedvűségét.

Váratlanul - hisz erre a szóra már nagyon nagy szükség volt – egy gyönyörű, vakítószőke hajzatot pillantott meg az egyik sarokban. A férfi épp egy hulla fölé hajolt, de már egyenesedett is fel, és egy fehér szalvétával szórakozottan törölgette a száját. Lucius nem akarta tudni.

A hajzat azonban megigézte, elvarázsolta, így főhősünk a varázstalannak érzékelt tünemény felé indult.
- Hogyan? – kérdezte egyszerre sértetten és meghatódva. Nem volt szükség pontosabb szavakra.

A csinos szőke férfi eszement gonoszul elmosolyodott. – Tudtam, hogy egyszer találkozunk, Lucius – mondta selymesen. – Snape mesélt rólad a Pokolban. Nem akartam hinni neki, de igaza volt.
- Snape a Pokolban van? – tért vissza csevegő hangjához a némileg kijózanodott Lucius. – De hiszen a jó oldalért halt meg! Tudtommal...
- Igen, de egyszer leitatta Evanst, hogy megcsókolhassa, és a te masnijaiddal is mindenféle erkölcstelen dolgot művelt, mikor nem néztél oda, úgyhogy pár évtizedet bűnhődnie kell – magyarázta könnyedén Lestat, és vállat vont. – Na meg kicsit megfázott odafelé, és Isten országába náthásak nem léphetnek. Meg kell várnia, amíg Memnoch felmelegíti.
- Ki az a Memnoch? – Lucius érezte, hogy itt az idő, fel kell vonnia a bal szemöldökét – Sev emlékére.
- Mindegy, szépségem, lényegesebb az, hogy megtaláltalak – gavalléroskodott Lestat. – Hihetetlen, hogy nem túlzott a barátunk... ezt még megkeserüli. Az ember elvárná, hogy legalább egy kicsit hazudjon az, aki a Pokolban van. Presztízskérdés, különben hogy a fenébe számolnak el az odaérkezett lelkekkel?

Luciust nem érdekelte. Ő mindig is közelebbi kapcsolatot tartott fenn Sev testével. A halálával ez a köztük lévő kapocs érthetően lazult némiképp.

- Akarsz valamit kérni – vagy kérdezni? – Arra eszmélt, hogy a vámpír végighúzza arcán gyönyörű, manikűrözött kezét, és kérdő pillantást vet rá.
- Csak egyvalamit – lehelte zavartan, de a hideg kék szemekbe pillantva máris megerősítve érezte magát.

Lestat de Lioncourt bólintott – elegánsan és kecsesen, hát persze – és általános hiperaktív természetétől elütő figyelmességgel meredt Lucius Malfoyra – a varázslóra, aki után egész idáig kutatott, mert egyszerűen nem tudta elhinni, hogy létezik olyan szép halandó, mint hajdan ő volt.
- És mi az? – tudakolta bátorítóan, és kaján vigyorra húzta a száját.

Lucius lerázta magáról a kezét. – Hagyd el Angliát. És ne gyere vissza. Menj Amerikába vagy Európába, de ide soha többé be ne tedd a lábad – parancsolta határozottan.
Lestat vigyora lelohadt. – Miért is? – mormolta szinte már megbántottan.
- Nem bírnám elviselni, ha még egy magamkülsejű lény tanyázna errefelé – mondta szúrós tekintettel Lucius. – Ezek az én utcáim. Ez az én városom. Az ország csak az én szépségemre áll készen. Menj a fenébe, legszebb-vámpír, és boldogíts más földrészt!

A másik kis ideig tűnődni látszott. – Igen – mondta elgondolkozva. – Követtelek azon a furcsa utcán, és tömegek haltak bele a kettőnk fényébe – tűnődött. – Rendben, elvállalom, ha olykor találkozunk majd Párizsban. – Könnyedén meghajolt, meglendítve díszes zsebkendőjét a másik arisztokrata előtt. – Van még miről beszélnünk. A viszontlátásra, mon cher!

Utoljára még búcsúzóul beletúrt gyönyörű szőke hajába, mire Lucius is kibontotta a sajátját; így távolodtak egymástól, arcuk szélben lebegő, természetfölöttien szépséges arany hullámokkal körülvéve.

*

- Legalább azt az egyet mondd meg, Lestat, hogy kerültél vissza New Orleans-ba? – tudakolta Louis. – Hiszen mindig világot akarsz látni!

Lestat tekintete elködösült a bukott harcosok fájdalmától. – Eleget láttam – jelentette ki matuzsálemi bölcsességgel.

VÉGE