SZEREPLŐK: Perselus Piton, Lucius Malfoy

PÁROSÍTÁS: hm-hm, talán snucius, de mégse...

KATEGÓRIA: humor

MŰFAJ: novella

STÁTUSZ: befejezett

TARTALOM: Nálam is vizsgaidőszak van. Nos, elképzeltem, a mi drága Sevünknél hogy nézne ki egy ilyen. Elvégre csak Mesterré avatták valahol. Merem remélni, hogy volt képesítése, mielőtt fiatalon és heterón megölték (utóbbit el se képzeljük).

FIGYELMEZTETÉS: talán slash, talán nem

Bármilyen hasonlóság... bla-bla-bla, jó lenne, de hát tudjátok, zéró. (NEM IGAZÁN SLASH, csak izé... a gyengébb idegzetűek kedvéért teszem ide:) De gyengébb idegzetűek szerintem engem nem olvasnak xD)

Mennyből a kangyal

- Nyisd már ki! Megőrültél? Vagy halottan fetrengsz odabenn?! – verte Lucius ütemesen az ajtót (az mégse élvezett el).
Egy halk kattanás.
- A halottak nem fetrengenek. Ennyit elöljáróban. – Egy nagyon rosszul kinéző Snape nyitotta ki, fekete karikákkal a szeme alatt. – Mit akarsz?
- Hát nem a kedvességednek hódolni. – Lucius felvonta a szemöldökét, ahogy meglátta az agyonhordott, gyűrött talárt. Nem gyakran látott ő olyat, mindig mutogatni kellett neki. – Bemennék.
- Minek?
- Látom, ma nem a vendégszeretetedről vagy híres. Állj arrébb, vagy belöklek. – Azzal félre is sodorta barátját, és a következő pillanatban már benn volt a diákszobában. – Jézusom! Te tényleg itt laksz?
- Nem, titokban egy többcsillagos hotelben, csak a nappalokat töltöm itt, mert olyan kellemes hely – húzta el a száját Severus (csakis a nevével alliteráló dolgokat volt hajlandó csinálni, mint a szo... ja igen, szájelhúzás).
- Lehozom én neked a csillagokat... hányat rendelsz? – mosolygott rá Lucius a díványról. Meg akarta mutatni, hogy ő igenis képes ilyen rongyokra leülni. Szokott ő áldozatokat hozni, csak többnyire élők.
- Hadd gondolkodjam... kell egy a kandalló mellé, meg egy az ágyamba... és az étkezőasztalra se ártana valami. Mi lenne, ha hoznál egy kis kaját? Addig tanulok.
- Ne álltass! Tudom, hogy azonnal visszazárnád az ajtót – legyintett Lucius (ő is szeretett alliterálni, elvégre slytherin volt).
- Ugyan... – mosolygott rosszkedvűen Sev. Mivel már úgyis lelepleződött, levágta magát Lucius mellé, és visszabújt egy könyvbe. Barátja, aki nem hitte volna, hogy bárki is belefér a Mágikus moszatok pszichofiziológiájá-ba, megrendülten bámulta a folyamatot.

- Nem tudtam, hogy igazak a hírek – mormolta maga elé. Snape felkapta a fejét, hiszen egy Malfoy nem moroghat maga elé anélkül, hogy ne figyelne rá legalább egyvalaki.
- Parancsolsz?
- Mm... igen, szoktam. De azt hiszem, te a barátom vagy, úgyhogy most nem.
- Oh, bocsáss meg, hogy nem röhögöm könnyesre magam, de két napja nem ettem és öt napja nem aludtam. Ugye nem látszik? – dörzsölte meg a szemét Severus. (Mondtam, hogy csak sz betűs dolgokat csinált, írjuk is fel: szemdörzsölés. Szemdörzsölés.)
- Reguluséktól hallottam először, hogy haldokolsz idebenn. Aztán egy-két hét múlva rákezdte Rosier is, rá négy napra Dolohov, és úgy a múlt hét felé Black is hadovált ezt-azt. Aggódni kezdtem, így gondoltam, benézek.
- Kedves, hogy így siettél – jegyezte meg csevegő hangon Severus. – Teát?

Lucius döbbenten meredt volna rá, ha az arcizmai engednének ilyesmit. De az nem elég stílusos, úgyhogy ehelyett csak egykedvűen rákoncentrált a problémára. – Mióta szolgálsz fel teát, mint egy háziasszony?
- Mióta azon élek. De ha nem kérsz, megiszom én. – Azzal barátja nagyot húzott egy odakészített üvegből.
A benne lévő lötty majdnem teljesen fekete volt. Lucius gyanakodva nézte.

- Mondd, én precíz barátom... mennyi idős e nedű? – kérdezte végül, mikor már szinte érezte a gyilkos csersav szagát.
- Nem tudom... – Snape neurotikusan megvonta a vállát. – Összefolynak a napok.
- Szembehunyási reflexed van még, vagy már nem kell segítség? – vigyorodott el Lucius, és csettintett egyet a másik fiú arca előtt. – Hm... egyedi eset. Látszólag beállt a klinikai halál, de még néha beszél... Szólok az érdekedben a Mungónak, hátha kipreparálnak és beírnak az egyedi esetek közé.
- Kösz. Leköteleznél. – Sev visszamászott a könyvbe. Lucius seggbe rúgta.
- Nem szeretem, ha semmibe vesznek – magyarázta türelmesen, amikor úgy gondolta, talán meg kéne indokolnia valahogy.
- Hm? – De Severus látszólag észre se vette, hogy változott valami. Lapozott egyet, és mikor a látómezejébe hullott egy jó adag a hajából, nehezet lélegezve, fáradtan kifújta az arcából a csomót. Ami megint visszajött. És megint. És megint...
- Idegesítesz. Fújjuk együtt, jó? – mondta vigyorogva Lucius, aki figyelmesen nézte barátja halottfehér maszkját. – Severuuus...
- Ha?
- Te észrevetted már, hogy beszélnek hozzád?
- Bocs, nem figyeltem.

Lucius kezdett kijönni az arany béketűrésből. Pedig ő, másokkal ellentétben, nem tanfolyamon tanulta. Ráadásul ott motoszkált benne az a kellemetlen gyanú, hogy Snape ezt nem szándékosan csinálja. Sosem volt képes ennyire profán módon idegesítő lenni.
- Te kezdesz leépülni – osztotta meg szeméthalmokból és jóbarátjából (a kettő most elég hasonlónak tűnt) álló környezetével a fontos információt.
- Azért jöttél, hogy ezt elmondd? – Snape fáradtan felnézett a könyvből. – Örülök, hogy törődsz velem. Most menj el, jó? Holnapután ebből vizsgázom. – Mikor felmutatta a vastag, zöld kötetet, Lucius olyan fintort produkált, amit illendőségi okokból már régóta nem gyakorolt a tükör előtt.
- De ronda kép van rajta...
- Ez minden, amit mondani tudsz? Oh, akkor köszi az együttérzésedet is! – Snape ismét túrára indult, de Lucius leállította.
– Ha még egyszer eltűnsz ebben a könyvben, magam téplek ki belőle! Egyszer hoppanáltam és kétszer használtam hopp-port, mire ideértem!
- Ó igen? Bonyolultabb megoldás nem jutott az eszedbe?
- Megközelíthetetlen ez a mugli hely.
- Ott a metró.

Vendége láthatóan úgy dönthetett, hogy inkább nem kommentálja az ötletet, mert egy időre csend borult rájuk. Snape betakarózott vele, és már kis híján el is aludt, mikor Lucius oldalba lökte.
- Te.
- Én.
- Jé, még átfordítod a személyes névmásokat! Akkor nem lehet nagy baj! Az agyad ezek szerint még nyomokban működik. Meg mogyorót tartalmazhat. Mi a helyzet a tested többi részével? – vigyorgott. - Hány napja is nem eszel?
- Mit számít... és most tanulnék. Kérlek, nézz körül nyugodtan, és ha végeztél, szívesen meghallgatom a lenéző kommentárjaidat, de most hagyj olvasni.
- Te nem változol. Kivéve, hogy évről évre szemtelenebb leszel. Kedves barátom, meg fogsz vakulni!
- Ó, fogd már be, Lucius! Nem alszom, nem eszem, még húgyozni is csak könyv fölött érek rá, mi nyomorod van?! Most mondd! És menj el!
- Mindebből arra következtetek, hogy vizsgaidőszakod van, Severus. De minek kell ezt neked annyira felfújni? Nem elég neked az eredeti méret?

Snape artikulátlan hörgést hallatott, eldőlt a kanapén, majd elbújt egy párna alatt. Lucius – már csak heccből is – követte.
- Nem lennél valami jó gazella, még mindig látlak, nem tudsz elmenekülni. Az élővilágban már fel lennél falva! – konstatálta elégedetten, és elnevette magát, mikor Severusra ráesett egy másik könyv a mellette fekvő halomból.
- Hol látsz te itt... élővilágot? – morogta a fiú, és lassan feltápászkodott. – Hé, Lucius! Kapd be! Menj már el! Nem érek rád!
- Kissé ideges, nemdebár? Nade velem akkor se beszélhetsz így. – Lucius kényelmesen feltápászkodott, és kutatóútra indult a nappaliban. - Van valami rendes italod?
- Rum és vodka.
- Hol élsz te? Az Oroszország-stílus már fél éve nem hódít az egyetemeken. Az embernek legyen stílusa...
- Honnan tudjam? Nem kaptam kollégiumot. Ahhoz még a bájitalmester-képzőn is bevallott jövedelem kell. És kicsivel több, mint amennyi újságkihordásból kitelik.
- Részvétem. Ja, hogy még nem haltál meg? – Lucius időközben talált egy félig már élő szendvicset az egyik asztalon. – Hát szerintem csak idő kérdése – nézegetett egy kiálló penészdarabot. - Kiküldhetem én a gyászmeghívókat? Neked úgyse lenne pénzed megszervezni a temetést.
- És időm se, ne felejtsd el, IDŐM se! – érkezett a nyögésszerű válasz a kanapéról. A szendvics megmozdult. Lucius szemügyre vette.
- A számból vetted ki a szót – mormolta. – De hogy betenni nem fogsz oda semmit, az is biztos. Undorító ez a hely. Ezentúl az is gyanús lesz, ha megkínálsz teával.
- Nincs időm takarítani.
- Ki hitte volna? – Egy arisztokrata sétapálca nagyot koppant az egyik szekrényen, ahogy gazdája ellenőrizte a pormennyiséget. Másfél centi. Műfajában túlzóan hosszúnak találtatott és aranyérmes lett. (Köszöni a szüleinek, a barátainak, és mindenkinek, aki megdugta... Ja, nem, az egy másik történet. )

- Mért nem veszel egy házimanót? Kis szerencsével bármit megtenne neked, bár még belőled sem nézem ki, hogy annyira perverz lennél. A szőnyegeket mindenesetre kimosná, már ha nem dísznek tartod ott a hajad fél centi hosszan. Abban az esetben kimosná az odahullott hajadat is, és szépen visszatenné. Mit szólsz hozzá? Ha szépen megkéred, még be is festi neked.
- Nem tudok elég választékosan káromkodni ahhoz, hogy eléggé kifejezzem köszönetem. Imádom a tanácsaidat. Te is megfogadsz egyet?
- Ugye nem kell letennem erre az Esküt, mielőtt elmondod?
- Igaz. Nem járnál túl jól.

Lucius beleszimatolt a levegőbe. – Channel 1946. Mikor járt nálad vámpír?
Sev pislogott. (Végre.) – Honnan tudod?
- Csak azok hordanak ilyen parfümöt. Nincs sok ízlésük, és ami van, azt jól palástolják. Nos?
- Múlt hét csütörtökön. A varázslény-felhasználati órám küldötte volt, a körméből kellett ellenmérget főznöm. Abból írom a kutatómunkám.
- Roppant izgalmas. – Lucius elfojtott volna egy ásítást, ha nem ismerné Freud tanait az elfojtás veszélyeiről, így inkább barátja képébe ásított. Biztos, ami biztos.
- Legalább nőnemű volt? – kérdezte elálmosodva a sok érdekességtől, amit az elmúlt negyedórában tapasztalt.
- A parfümjéből nem tudtad kikövetkeztetni? – vigyorgott kárörvendően Sev. Kezdett magához térni, jót tett neki az olyannyira nélkülözött emberi társaság. (Pedig ez itt Lucius. Annyi köze van az emberekhez, mint Gabrielnek Évához, vagy inkább Ádámhoz. Minden pletyka nélkül.)
- Mindig akadnak kétes egyedek – vonta meg a vállát Lucius. – Megfigyeléseim szerint a melegek többsége negyvenes évekbeli Channelt használ, persze csakis a sznobok. Azt hiszik, ezzel kompenzálhatják, hogy nem szaporítják a minőségi vért a földön.
- És ugyanők használnak fetisiszta sétabotokat is? – kérdezte ártatlannak tűnő hangon Snape. Túlságosan ártatlannak tűnőn.

Lucius egy pillanatra körülnézett a szobában, mint aki csapdát sejt. Így nem láthatta, hogy barátja látványosan fixírozza kígyófejes játékszerét, és mire visszatekintett, Snape már elunta a játszmát és hátrahanyatlott.

- Kicsi az állóképességed és gyengék a célzásaid. Csak nem beteg vagy? Leszívott egy csinos kis vámpír? – érdeklődött a szoba szőke tagja (már illett megemlíteni a hajszínét).
- Nem. Pedig rám fért volna. Legalább négyszer annyi ideje nem randevúztam, mint amennyi ideje nem eszem.
- Cseréld fel a sorrendet, és Mennybe mész. Minden tekintetben – ajánlotta Lucius. – Nem értelek, Sev. Ha választani kellett szex és kaja között, te mindig az elsőt választottad... és csak azután a másodikat, mert ugyebár egyiket se akartad ingyen otthagyni. De a lényeg az, hogy először az elsőt.
- Hát igen, a matematika mindig kifogott rajtam. Nem választhattam a harmadikat, ha az ott sem volt.
- Ó, látom, már a régi vagy. Akkor ideje egy kis beszélgetésnek. Haditerv szombaton? – élénkült fel Lucius. Végre éberen tudhatta legjobb barátját. Snape-ben több olyan tényezőt is egységben talált, amit ideálisnak tartott egy baráti kapcsolatban: Severus félvér, tehát ő jobb nála; Severus csóró, tehát ő jobb nála; és Severus öntudatos, tehát nem kér kölcsön. Amellett remekül lehet ugratni, de mivel nem hülye, ezért nyugodtabb napjain még egész szórakoztató is lehet. Imádta Snape cinikus megjegyzéseit arisztokratákról és kurvákról. Ó igen. Lucius ezt a két dimenziót igazán szerette. Nem ebben a sorrendben.

- Mégis hogy képzeled? – tért vissza a jelenbe a hallása. – Hiszen most mondtam, meg egy jó ideje, hogy holnapután vizsgázom! – Snape hangja remegett, akárcsak tulajdonosa; a végén kompromisszumot kötöttek, és együtt járkálni kezdtek a szobában. De lehet, hogy Sev volt a domináns, és ő parancsolt a hangjának. Lucius még nem döntötte el; de azt tudta, hogyha valami drog hatása alá kerülnének, és kipróbálnák hármasban, ő lenne felül, és alattuk a Hang.
-...és szerinted minek ülök itt egész nap?
Már megint oda kellett volna figyelnie. Fárasztó ez a kölyök.
Reagáljon is?
- Mert élvezed? – Rossz válasz, de megtetszett neki. Ízlelgette, mennyire sikerül majd felidegesítenie érzékeny barátját.

Severus dühösen beletúrt a hajába, és mikor kihúzta a kezét, a haja úgy maradt. - Jesszus – gondolta Lucius -, menekülnöm kell. – Némi félelemmel nézte, ahogy Sev fel-alá járkált az ócska padlón, és közben rettegett, hogy a ragadós haj fertőző lehet-e. Vagy csak a fertőző haj ragadós? Semmit nem tudott a hajproblémákról. Milyen az, ha valakinek nincs harmincféle balzsama? Hiszen a hónap minden napjára kell egy!

Megköszörülte a torkát. – Azért fürödnöd kéne, nem?
Snape abbahagyta a céltalan motyogást, és rámeredt. – M...mi? – nyögte ki végül hajszoltan.
- Tudod. Fürödni. Hullámok nyaldossák a testedet, meg az egyik szolgálód, miközben kiszólsz a kádból, hogy készítsék a pezsgőfürdőt...
- Az egy ital? – grimaszolt barátja. – Hagyjál már. Örülök, hogy élek. Bár hogy minek, még nem döntöttem el...
- Majd én megmondom. A tükrökért, a testi szerelemért, a vagyonért és a hatalomért. Hm, legalábbis ezekért élek én. Keressek neked is valami jó alternatívát? – Lucius elgondolkodva körülnézett a szobában. – Remélem, neked több kreativitásod van, mint nekem, mert nem jut eszembe semmi – mondta végül.
A válasz csak egy üveges tekintet volt, már ha lehet azt válasznak tekinteni, ami nem tekint vissza.

- Ugyan már – kezdte Lucius biztatónak szánt hangon (igen, rajta álldogált, mindenféle dolog szét volt itt szórva). – Erőltesd meg magad.
- Minek?! – Severus felkapta a gyilkos moszatA2346-ot ábrázoló tankönyvet, és megpróbálta szétverni a saját fején.
- Oké. Csináljunk rangsort. Minek csinálod ezt?
- Hogy Mester legyek – ismételte Snape engedelmesen, amit a professzoraitól tanult.
- Miért akarsz Mester lenni?
- Hogy mindent tudjak.
- Miért akarsz mindent tudni?
- Mert az szellemi élvezetet okoz.
- És mire jó a szellemi élvezet?
- Ööö...
- Na látod – nyugtázta elégedetten Lucius. – Pont arra, hogy kitöröld vele a segged. Már ha kapsz róla papírt. Bocsáss meg, de nem értelek, mi a fenének is akarsz Roxforton túli képesítést?

Severus ködösen bámult maga elé. – Máshol nem tanítanának meg mindarra, amire itt – felelte lassan. – Én tényleg Mester akarok lenni, Lucius, és oda csak a legjobbak jutnak be. Az MA-képzésen óriási a konkurencia.
- És mi akarsz te lenni? Master of potens?
- Potions – javította ki a másik fásultan.
- A potens jobban hangzik. Vagy impotens? Mennyi ideje is, hogy nem találkoztál senkivel?
- Két hónapja – vonta meg a vállát Sev. Az egyetlen sport, amire ideje volt mostanában.
- Még két hét, és azt kívánod, bár tényleg impotens lennél. Vagy kívánod már most is... legalábbis valamit biztos. Vagy tévedek? – Lucius kezdte élvezni a helyzetet.
- Lucius. Nyomatékosan megkérlek...
- Tudsz te még nyomatékot kifejteni? Vagy már elfelejtetted, hogyan kell?
- Ha annyira érdekel, van valaki, akivel nagyon is jól összejöttek a dolgok mostanában, de nem keresem, mióta bezárkóztam ide, mert NEM ÉREK RÁ! Eljutott addig az aranyból vert agyadig, amiben nem keringenek áramkörök? Könyörgöm, menj már el!
- Inkább neked kéne elmenned – állapította meg csodálkozva Lucius. – De sürgősen, és többször.

Snape újult erővel kezdte járni a köröket a kis szobában. – Bemetrózni a városba: egy óra. Visszametrózni: még egy. Meghívni vacsorázni: öt perc, ha leszámítjuk a bájcsevegést. Virágvásárlás: jónéhány sarló és még több perc. Add hozzá a vacsorát, a kötelező köröket, a rafinált fehérneműk kibontását, és ha kész, esetleg szorozd be két-három előmelegítési alkalommal, és megkapsz egy elfuserált évezredet. Mire eljutok az ágyáig, megbuktam méregtanból. Bocs, de nekem ez most nem hiányzik.

Lucius elképedve meredt rá. – Haver, tényleg rád férne egy dugás. Őszintén.
- Sejtelmed sincs arról, mi minden rám férne – sziszegte Sev, mert észrevette, hogy ezt még egyszer sem csinálta, pedig sz-szel kezdődik. – De nem érek rá. Nem az én hibám.
- Kezdesz idegesíteni – suttogta Lucius. – Nagyon-nagyon idegesíteni.
Snape az ujjaival idegesen matatta a könyv lapjait, kezében meg-megremegett a papír. – Ötven oldal... ötven oldal még mára, és jutalmul alhatok egy órát...
- Aha – mosolyodott el gúnyosan Lucius. – Meg gaszda, mit parancsol, szabad öt perc alatt kisikálnom a kabátját? Istenem, szánalmas vagy.
- Te vagy az egyetlen ismerősöm, aki még istennek is azt mondja, hogy szánalmas – sóhajtotta Snape, és kikémlelt a könyv mögül.
- Merlin, de idegesítesz! – fakadt ki a másik.
- Na ez meg a másik. Ha már Merlint is osztod, nem vagy elég fontos ahhoz, hogy elsiess innen és a dolgod után nézz?
- TE vagy a dolgom – közölte vészjóslóan Lucius. – Nem szívesen mondom ki, mert elég kínos, és nyilvánosan nem vállalom, de a barátom vagy, és ha elpatkolnál, nem szórakoztatna annyira.
- Most kezdjem el törölgetni a képzeletbeli könnycseppeket, vagy várjak egy még meghatóbb jelenetig? – morogta Snape.
- Áhhh! – kiáltott fel barátja, és egy gyors mozdulattal előkapta a pálcáját. – Azonnal hagyd abba! Kijössz velem, eszünk valamit, és bemutatlak egy könnyű kis nőnek, csak hagyd már abba! Idegesítesz! Ne tanulj, mert megöllek. Halott maradsz mindaddig, amíg nem produkálsz egy észrevehető erekciót, megértetted? Akkor megbocsátok, elviszlek Madame Malkin bordélyházába, és minden a legnagyobb rendben lesz. Még annál is nagyobban; ott elég tehetséges a személyzet.
- Ne kezdd már megint – kardoskodott Severus. – Te és a fura becsípődéseid! Csak azért, mert neked minden sikerül, és mindenre van időd és pénzed. Nekem nem. Semmi. Kész. Menj már! Ötven oldal! ÖTVEN OLDAL! Szó sze-rin-t!

Lucius eddig bírta. Már 14 748 karakternyit beszélgettek feleslegesen, és még egy értelmes szót sem tudott kihúzni Sevből. Talán előbb le kellett volna nyeletnie vele egyet. De melyik szó legyen az? Marokra fogta a pálcáját idegességében.

- Ne kényszeríts! – sziszegte, és fenyegetően meglóbálta csillagokat szóró pálcáját Snape felé.
- Ugyan már, mire? – A másik fiú vetett rá egy fásult pillantást. – Ehh, ezzel jössz? Nagy szám. Én csak akkor látom az enyémet, ha bűvölt főzetet kell készítenem, úgyhogy már nem használtam vagy egy hete. – Vissza akart ülni a kanapéra, de Lucius átka eltalálta. Miközben a falnak csapódott, lefutott a vér az arcából, és szinte az összes levegő kiszállt a tüdejéből a váratlan támadástól.

- Mit csinálsz? – kiabálta idegesen, és ide-oda kapkodta a fejét; a törzsét azonban erősen a falnak préselte valami. – Nem érek rá erre a hülyeségre!
Lucius szeme vészjóslóan megvillant, és a fiú máris a következő köteléket szórta ki Snape-re. Rögzítette a lábait, majd jó szorosan a karjait is odaragasztotta, némileg széttárva őket.
- Na most... meglátjuk... mire nem... érsz rá... – zihálta a dühtől egészen elfehéredve. Snape összepréselte az ajkát.
- Ne aggódj, nem öllek meg. Azért valamennyire kedvellek – mondta idegesen Lucius. – Bár most legszívesebben.. na mindegy. Mondom én. De jó. Rendben van!
- Mit csinálsz? – érdeklődött minden kíváncsiság nélkül Snape a falról. – Azt ugye tudod, hogy elvetted már legalább 19 percemet?

Lucius nagyvonalúan intett egyet, mire a vélhetőleg Diffindónak nevezhető néma ige szétnyitotta Snape talárját az ágyékán. Még egy intés, és eltűnt az alsóneműje. Még egy intés, és megijedt volna, de szerencsére nem jött több; Lucius elrakta a pálcáját, és provokatíven meredt barátja arcára.

- Na, gyerünk, pánikolj már, hogy kurvára menned kell! Gyerünk, mondd még egyszer, hogy nem érsz rá semmire, te rohadt idegkupac! Mondj már valamit, mondj és megöllek! – kiabálta egészen közelről. Snape nyelt egyet.
- Mit akarsz tenni? – kezdte tanácstalanul. - Ez a jelenet nincs benne az illemszótáramban. Légy szíves, ne vágd le, és nem adom vissza ezt a megkötözési procedúrát, ha később összefutunk.
- Óó, nem hinném, hogy összefutunk később, ha még egyszer megszólalsz! – sziszegte Lucius, és erőszakos mozdulattal rákulcsolta a kezét Snape hímtagjára. – És most készülj fel. Élvezni fogsz, méghozzá a legjobbak kezétől. Iszonyatosan idegesítesz, egészen biztos vagyok benne, hogy mindjárt jobban leszel.

Snape eltátotta a száját, és furcsa módon a szemeit is. – Te... jól vagy, Lucius? Tudod... én nem vagyok lány, észrevetted már? Legalább most? – És lenézett a köztük lévő bizonyítékra. – Ne mondd, hogy nem tűnik fel...
- Ó, KUSS! – Egy erőteljes rántás a péniszén megértette vele, hogy barátja komolyan gondolta, amint az előbb mondott. – Hajlandó vagyok áldozatokra, te idegbeteg stréber állat.
- Megható az aggodalmad, de feleslegesen vesződsz. Úgyis megbukom miattad – mondta már-már nyugodtan Snape. – És akkor aztán nem leszek valami szórakoztató.
- Óó, dehogynem, és most kezded – duruzsolta élvezettel Lucius. – A bennem élő szadista valahol élvezi a helyzetet. Nézzük csak. Egy.
Snape arca megrándult. – Nem hiszem el. Ez nem velünk történik – suttogta elképedten.
- Kettő.
- MI A FENÉT MŰVELSZ?
- Három – folytatta Lucius negédesen.
- A franc essen a beteg elmédbe, Malfoy!
- Négy...
- HAGYD ABBA!
- Öt... és készülj fel, mert, hat, és mostantól gyorsabb leszek, nem számolom.
- LUCIUS!!
- Igen?
- Ahh...
- Gondoltam.

Miközben kényelmesen maszturbálta barátját, időnként a faliórára pillantott, és ellenőrizte, mennie kell-e. Azért az ő ideje sem folyik a csapból... Észre sem vette, hogy olykor-olykor maga is előre lökte a csípőjét, ahogy tette ezt az egyre sűrűbb zihálás közepette Severus. Mikor már érezte, hogy alkalmas az időzítés, Lucius a szabadon lévő bal kezét átkormányozta a talárja zsebébe, és előhúzott onnan egy szépen hímzett monogramos zsebkendőt.
Egykedvűen a jobb csuklója mellé szorította, és figyelmesen nézni kezdte Snape arcát. A fiú összepréselt ajkakkal, lehunyt szemmel koncentrált a semmibe, és egyre erősebben lélegzett, arcán még mindig azzal a csodálkozó és egyben helytelenítő kifejezéssel. Tiltakozni azonban sem az idő, sem a hely nem adott már alkalmat, Lucius pedig a kellő pillanatban ügyesen a másik hímtagja elé szorította a kendőt, és egy utolsó erőteljes rántással elélveztette Snape-et; bele a zsebkendőbe.

- Csak kérjetek, és megadatik – mormolta Lucius unottan, miközben letörölte az ondót barátja férfiasságáról és a saját csuklójáról, majd ellenőrizte méregdrága talárját is. – Finite. Nos, jó éjt, egész kellemes volt újra látni téged, de legközelebb azért kapd össze magad.
Kifelé haladtában egy elegáns mozdulattal az ajtó melletti szemetesbe hajította a kendőt, és vissza sem nézve elhagyta a lakást. Snape hitetlenkedve bámult utána.

Még egy fél óra után is, amikor az ajtó mellett állt, és a szemetesbe bámult, egyszerűen nem volt képes felfogni, hogy ilyen könnyen ment. Ott feküdt az LM feliratú – azelőtt hófehér – zsebkendő, közvetlenül a WR, az RAB és az FD hímzésűek mellett. Gyűjteménye éke. Az a szemfüles Regulus mindig olyan remekül terjeszti a pletykákat, ő pedig olyan elbűvölően idegesítő tud lenni... de azt hitte, Luciusszal azért nem lehet ezt eljátszani. Nos, Severus Snape ezúttal felülmúlta önmagát. Valóban a Mennybe emelkedett.

Ásított egyet. Úgy döntött, lefekszik. Valóban van még ötven oldala... na majd holnap, vizsga előtt. Hisz gyerekjáték.

VÉGE